Mindig kész vagyok tanulni, annak azonban nem mindig örülök, ha tanítanak.
Undorító érzés amikor, valaki mondd valamit, és érzed, hogy az igazság messze van ettől.
Védi az álláspontját. Ezért vérre menő viták vannak, amikor tudja, hogy érzem, hogy kilóg a lóláb.
Nem lehet elmondani.
Nem szabad, semmi áron.
Megbánt, csak felejtsd már el. „Az igazság ára” bővebben
Hogyan kell a plátói dolgoknak véget érnie?
„Emlékek” bővebben
Zenéket keresgéltem, és közben akadtam rá ATB – Let U Go 2005-ös reworkre.
Ez a zene, valahogy mindig is különleges volt a számomra. De most beugrott, hogy miért.
Van olyan, amikor a békés tudatlanság lenne talán a legjobb megoldás, a csillapíthatatlan kíváncsisággal szemben.
Olyan helyzetben vagyok, hogy fél évet vergődtem valakivel, aki valójában – tudatalatt – válaszút elé állított már az elején. Vagy vele leszek, vagy megismerhetem őt, jobban, mint eddig bárki, mindent megtudok róla és a múltjáról, de sosem lesz az enyém.
„Kegyetlen játék” bővebben
Nem szeretem azt érezni, hogy szar vagyok; hogy akarok valamit, de nem megy.
Azért nem megy, mert pár rossz berögződésem van az elmúlt évekből, és nem úgy reagálok, ahogy kellene, hanem ahogy megszoktam. És ez nem jó.
Kérdés, hogy ezt meddig lehet elviselni, illetve hogy mennyi idő alatt változik meg egy szokás.
Ugye említettem, hogy lesz valami ilyesmi, hogy én, meg Balaton, meg utazás, család és ilyesmi.
A kedves időnek, sikerült elég erősen megtréfálnia engem, ugyanis míg a fővárosi aszfalt csíkokon tócsák és pocsolyák képződtek, addig a déli parton halálosan jó idő mellett 7 ágra sütött a nap.
Nos nézzük, hogyan lehet elérni, hogy egy egyszerű és kedves meghívásból úgy jöjjek ki, hogy egy büdös bunkó vagyok…
Nos, a helyzet az, hogy az elmúlt héten kellett elkészülnöm az egyik céges projekttel – amivel így is csúsztam egy napot – ezért meglehetősen keveset aludtam.
Olyan életritmust próbáltam kialakítani, hogy pihenni is sikerüljön, de dolgozni is tudjak közben. Nos, ez igazából annyira nem sikerült…
Tegnap sikerül azért non-stop 7 órát táncolni, és közben ellenni egy kiscsajjal, akit a bejáratnál ismertem meg, és igazából a nevét sem tudom.
Ha valaki kér tőlem valamit, akkor az normális, hogy elkezd fenyegetni?
Szerintem kurvára nem az. Nem, még poénból sem az.
Egy héten belül kétszer is megmérgeztettem magam,
de remélem hogy az az adag, amit ma este fél 7 és fél 11 közt kaptam sokáig fog tartani.
Most megyek aludni, hogy minél előbb ébredhessek egy csodás női hangra.
Édes méreg.
Nos nézzük hogyan is telt a majdnem egy hetes szabadságom, egy temetéssel, és a tetejében még a húsvéttal is.
Nos, február közepén írtam arról, hogy meghalt az apai nagymamám, mint ahogy erre emlékeztek is. Ma reggel ismét csörgött a telefonom, és már tudtam ki lesz a vonal végén, és mit fog mondani. Ismét nem jó hírt.
Mivel megróttak többen, hogy kevés személyes dolgot írok mostanában, ezért következik egy kedves és egyben vicces dolog, ahol is 60 kérdésre fogok röviden, ám de nem hosszan válaszolni. A kérdéseket egészen sok helyen láttam eddig, lebutóbb Angyalkánál 🙂
Úgy gondolom, hogy általában mindannyian elvagyunk a saját kis világunkban, de néha vannak dolgok amik arra kényszerítenek, hogy felkapd a fejed, hogy a dolognak, nem csak relatív skálán mozognak, hanem van abszolút skála is, és ehhez képest a viszonylagos dolgok eltörpülnek.
Nos, ahogyan észrevettétek újabban valahogy nem ontom magamból a bejegyzéseket.
Ennek több nyílvánvaló oka is van. Nyilván nem az okos motoros szubkultúrához tartozók fenyegetése és a „ne írjá többé” jellegű elmés megnyílvánulások miatt. A történet simán annyi, hogy egészen sokat dolgozom, irodán kívül, és belül pedig főleg.
Az időmet saját projekteimbe ölöm, mint látszik annyira nem feleslegesen, mivel ACE nevű pluginem túl jutott az 50.000 es lélektani letöltési küszöbön. Az új oldalaim nézettségei kezdenek egyre jobbak lenni, a belőlük jövő bevételek sem múlják alul az elvárásaimat.
Viszont folyamatosan felszínen van bennem a kérdés; amikor valaki felhív, ír egy smst, valamilyen IM üzenetet, kevés kivételtől eltekintve az jár a fejemben, hogy na megint mit akar tőlem. Egyre jobban igyekszem arra, hogy a felesleges vérszívásokat elkerüljem, próbálom optimalizálni a hétközben eltöltött időm, hogy ne pazaroljam el. Mert egyre jobban kezdem érezni, hogy fogy.
Sokan azt hiszik, hogy mindig kemény vagyok, és hogy nem maradtak bennem érzések.
De, ez nem így van. Tény, hogy a külvilág felé egészen keveset mutatok abból, ami és aki valójában vagyok. Azért, mert nem akarom feleslegesen pazarolni az érzelmi energiáimat olyanokra, akik nem érdemlik meg.
Sőt, mióta támadnak olyanok, akiktől nagyon nem erre számítottam, azóta mégjobban bezártam a legtöbb emocionális kisugárzást elfojtom.
Viszont, az előbb, most amikor végignéztem az Equilibriumot, akkor valahogy azonosultam John Prestonnal. Sajnos a vezetők helyzete is valami ilyesmi. Alapvetően magányos harcosok vagyunk. Én több fronton is harcolunk, magunkban is, nyilvánosan is. A harc folyamatosan zajlik bennünk, és ez főleg akkor szar, amikor az ember nem tudja kivel megbeszélni.
Igen, magányos vagyok. Nem, ne olyan szempontból, hogy nincsenek barátaim. Az elmúlt években, egészen sokféle társaságban megfordultam, és mindenhonnét gyűjtöttem maga köré embereket, olyanokat akik mindenben velem voltak, és számíthattam rájuk. De, velük sem oszthatok meg mindent. Nincs lelkitársam, nincs akivel a belső vivódásaimat megoszthatnám.
Ezért volt az, hogy amikor néztem ma a Szabadság, szerelemben azt a jelenetet, amikor az emberek álltak a Kossuth téren, és meggyújtották a fáklyákat… Könny szökött a szemembe…
Évek óta először.
Bár az előző bejegyzésemben sikerült összeszedni némi negatívumot a tegnap estéről, de jött össze minden dolgom így a hétvégén.
Előszedtem egy olyan könyvet, amit régóta nem olvastam. Ebből kaptam némi inspirációt, és volt min gondolkodnom, amikor mezitláb, a napsütésben sétáltam a tó partján az egyik kezemben egy pohár jóféle fehér borral.
Megálltam egy csendes részen, hallgattam a madarakat, a fürdőzök halk zaját, és élveztem a napsütést. És ilyenkor érlelődnek bennem dolgok, hogy valamit rosszul csinálok.
Rohanok, csinálom az irodai dolgaimat, a civil dolgaimat, megyek buliról-bulira, de ritkán állok meg gondolkodni azon, hogy tényleg azt csinálom amit akarok, vagy csak valamit, bármit, hogy ne kelljen gondolkodnom, és ne döbbenjek rá arra, hogy rossz irányba megyek.
Igen, ilyenkor fáj az igazság, és születnek bennem elhatározások, meg persze, ostorozom magam, hogy ha tényleg megléptem volna évekkel ezelőtt azokat a kényelmetlen, ám de hatékony lépéseket, amit tanácsoltak nekem, akkor ma valószínűleg reggel 10 és 11 között a legnagyobb gondom hétfő reggel az lenne, hogy az úszás/szaunázás és az ebéd közötti időt termál fürdőben töltsem, vagy masszázzsal…
De született, egy új elhatározásom, és egy új ötletem.
Próba szerencse 🙂
Szokatlan, én egészen furcsa szombatom volt, már csak azért is, mert elkezdtem eleget tenni, a múlt szerdán tett ígéretemnek, és elkezdtem visszatérni abba a kerékvágásba, aki valójában vagyok. „Jó az ilyen :)” bővebben
Rég írtam kimondottan személyes hangvételű dolgot, mert egyrészt újabban semmi olyasmi nem történik, amin nagyon pezsegni kellene, másrészt, ha történik is ilyen, az pedig nem nagyon tartozik a nyilvánosságra. De, most olyanról fogok írni, amiről eddig viszonylag keveset, és túlzottan érhető sem lesz, mivel az olvasóim közül 2-3 ember tudja, hogy pontosan miről is van szó „Vissza, vissza” bővebben
