A szerda estémről egy jelszavas postban emlékeztem csak meg. Akit érdekelt azok kitalálták a jelszót, vagy felhívtak, vagy smst írtak, hogy miajelszóirdmegmostazonnal.
A hét további része úgy folytatódott, hogy csütörtökön egésznap azon gondolkodam hogyan mondjak fel. De végülis győzött a józanész, és gondoltam, hogy azt a módszert választom ami a francia temperamentummal a legjobban ellenkezik. Megírom a felmondásom, írok hozzá egy kisérő levelet, és indulás elött odaadom a főnökömnek. Nem, nem vagyok konflikutus kerülő, és szó sincs arról hogy ne vállalnám. Simán nem akarok, üvöltözést, és veszekedést, meg újabb 1-2 órát elbaszni arra amire 5 percet sem akarok szánni.
Ez így is történt egyébként. Oda adtam mielött elindultam bajára. Jajj Zsolt miez, beszéljük meg, stb stb. Nem, megy a vonatom, szia. Ezután próbált felhívni kb 4x, majd írt 3 smst. De utálom az ilyet.
Mindegy végülis időben kiértem a Délibe, és felszálltam a vonatomra Baja felé.
Sikerült aludnom szinte egész úton, ami erőteljesen rámfért. Mivel az előző este ugye nem igazán tudtam, talán ezért is voltam egésznap ingerült.
A vonaton beszélgettem egy dávodi sráccal, aki 2 évet dolgozott Németországban csontozóként. Wow.
Két év alatt összerakta egy ház árát, és egy kocsi árát. Az mondjuk annyira nem rossz. Igaz nem egy rózsadombi villáról van szó, és nem is egy Aston Martinról.
Az a vicces, hogy ma a munkahelyemen annyit keresek mint amennyit ő anno napi 16 óra munkával…
Szóval, vele beszélgettem, amig haza nem értem.
Utánna elválunk, őt taxival láttam elsuhanni, én pedig ugye a vasút mellett az első házban lakom, így nem okozott túl nagy nehézséget a hazajutás.
Aham persze kulcsot nem hoztam, nem baj, csak bejutok már 😉
Anyukám ébren volt még. Puszi-puszi, jajj mithoztam nektek. Odaadtam amit Parndorfból hoztam én anyukámnak, meg ami még a táskámban lapult neki. Aztán sleep, mert reggel fogorvos néni várt fél kilencre.
Szal vége? Azt hittem, jól érzed magad ott. Mi volt a gond?
Utálom a franciák mentalitását. Ezen bellül is a főnökömmel nagyon nem beszélünk egy nyelvet, és ez áll mind átvitt értelemben, mind pedig szó szerint. Ő francia és közgazdász, és magyar vagyok és kocka arczu kóder.
Ha valami gond van, neki azonnal eldurran az agya és kiabál.
Én inkább hátradőlök és átgondolom, hogy mit lehet tenni.
Neki mindig a „planning”, a „reporting” és a „metodia” a fontos.
Nekem meg teljesen más a fontos. Leszarom a statisztikákat, én határidőt akarok tudni, technológiát, specifikációt, layoutot…
Mindenre tőlem vár megoldást, olyanra is amihez nem értek. (Lásd a korábi ASP-s postom)
Nem egy technikai ember, de neki mindent tudni kell, mindenbe bele kell látni, neki mindent el kell magyarázni. És amikor egx technikai megbeszélés közepébe csöppen bele, és elkezdet faszabbnál faszabb kérdéseket feltenni, akkor azért bennem is elindul a pumpa felfelé.
Az a gond, hogy egy nagyon jó csapatot raktam össze, de mindenki mutogat a cég vezetésre hogy szar, és ezt, meg azt meg amazt nem így kéne. És ebben én is egyetértek. Azt hittem, hogy majd tudok ezen változtatni, de belefáradtam.
Többen is tervezik, hogy lépnek. Az IT rész a cégnél megfog halni, nem várom meg.