Egyik nap akadt a kezemben egy réges rég elfelejtett dal.
Igen 90′ es évek második harmada, általános iskola, fiú csapatok kivirágzása, és sok nyál. Nagyjából ezek jellemzik az érzéseket amik kavarognak bennem, ah ezt hallgatom.
De attól még szeretem 🙂
A legmókásabb rész benne, az „I am down on my knees. I can’t take it anymore”, ami szabados fordításban annyit tesz ugye, hogy térdelek és nem tudom töbször bevenni 😀
Ebben az a kegyetlen, hogy szinte vegig tudtam enekelni a szoveget…:DDD
Baaahhh…. én erre még nyomultam „kiskoromba” :-DDDDDDDDDD Nagyon nagy!
A kiskorom az ami csak bokáig ér? 😀
Annál azért picit már feljebb 😉 :-DDD
Még egyszer meg kell ezt hallgatnom 😀
nemisazért mert szerette az ember, hanem mert annyit hallotta a rádióban. ahhoz a korszakhoz meg rengeteg élmény kapcsolódik. én akkor már kinőttem az áltisiből 🙂
de jó volt hallani. hogy ne csak kritizáljak 🙂
zsüsztint meg amúgy el kell ismerni, mer azért ő zenész. habár ez itt nagyon nem látszott még rajta. de a mai napig imádom tőle a cry me a river-t pl.
Zenész? Egy jó hanggal született ember, akit a menedzsment felnyomott és volt pénz továbbképezni a hangját. Mostanra talán sok mindent letett az asztalra, de zenésznek nem nevezném…
Én eddig aszittem, hogy mindenki, aki „hivatásszerűen” zenével foglalkozik, az „hivatásos zenész” :p
A Fató pedig énekel, zenét szerez(!), hangszeren játszik, meg csupa csupa hasonló dolgot tesz, ami zenével kapcsolatos 🙂
A táncost miért nem táncásznak hívják amúgy? 🙂