Sokan azt hiszik, hogy mindig kemény vagyok, és hogy nem maradtak bennem érzések.
De, ez nem így van. Tény, hogy a külvilág felé egészen keveset mutatok abból, ami és aki valójában vagyok. Azért, mert nem akarom feleslegesen pazarolni az érzelmi energiáimat olyanokra, akik nem érdemlik meg.
Sőt, mióta támadnak olyanok, akiktől nagyon nem erre számítottam, azóta mégjobban bezártam a legtöbb emocionális kisugárzást elfojtom.
Viszont, az előbb, most amikor végignéztem az Equilibriumot, akkor valahogy azonosultam John Prestonnal. Sajnos a vezetők helyzete is valami ilyesmi. Alapvetően magányos harcosok vagyunk. Én több fronton is harcolunk, magunkban is, nyilvánosan is. A harc folyamatosan zajlik bennünk, és ez főleg akkor szar, amikor az ember nem tudja kivel megbeszélni.
Igen, magányos vagyok. Nem, ne olyan szempontból, hogy nincsenek barátaim. Az elmúlt években, egészen sokféle társaságban megfordultam, és mindenhonnét gyűjtöttem maga köré embereket, olyanokat akik mindenben velem voltak, és számíthattam rájuk. De, velük sem oszthatok meg mindent. Nincs lelkitársam, nincs akivel a belső vivódásaimat megoszthatnám.
Ezért volt az, hogy amikor néztem ma a Szabadság, szerelemben azt a jelenetet, amikor az emberek álltak a Kossuth téren, és meggyújtották a fáklyákat… Könny szökött a szemembe…
Évek óta először.
A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.