Rég néztem a teraszomról a nap felkeltét.
Azt hiszem, ez is része annak, amiért szerelmes vagyok ebbe a városba. Szeretem minden mocskával együtt. Megvan a romantikája. Főleg ilyenkor, amikor nem zajos, csak apró impulzusok érnek abból ami napközben élővé, és pezsgővé teszi.
Halkan suhannak a körúton a villamosok, néhányan sétálnak a Margit-hídon, elsiklik az első 17-es is az ablakom alatt, én pedig közben támaszkodom a terasz korlátjára, és csak nézem, ahogyan a mély vörös oldja az éj sötétjét. Ahogyan narancsá és világos kékké változnak együtt. Közben keletről még jön egy kis hideg szél, hogy kirázzon a hideg, a háttérben pedig a címben említett szöveg szól a Valaholból.
Csodás kompozíció.
Lemaradtam volna hetek óta az egyik legszebb hatásról, ha nem megyek ki lefekvés előtt a teraszra. Mennyit ér egy elveszített perc… 🙂
Comments
13 hozzászólás a(z) “Mennyit ér egy elveszített perc…” bejegyzéshez
Jó a kilátás a lakásodból, pont olyan mint a Citadelláról 🙂
A kép illusztráció 😉
Ja?!
muhaha:DDDDDDDDDDd
Kicsi, te mindig kinevetsz 🙁 Már alig merek ide írni – de. 😀
Ha még azt is odaírnád, hogy nézed a mélyvörös éjszakát, és közben vagdosod az ereidet, akkor ez lenne a tökéletes emo-bejegyzés. De azért jó úton haladsz. 😀
Mivan? Én is azt hittem, hogy ezt látod a teraszodról. Annyira irigy voltam, hogy inkább nem kommenteltem… 😛
Csak te hitted azt 😉
nagyon szép kép 🙂
azt hittem pénteken találkozunk parázsban de nem voltál 🙁 a héten jössz? 🙂 (jó, tudom még csak hétfő van)
kerikak, én is azt hittem, hogy megyek 🙂
Aztán mégsem 🙁