Néha rámtör az érzés, hogy tényleg belaktam a várost.
Utazom és ismerősök itt és ott. Ismerem a gyrosonál a török srácot, a virágos kiscsajt, a boltos nénit, a mekis pénztárost. Volt egyetemi csoporttásam jön velem szembe az éjszakain, ismerősök szállnak be a metró szerelvénybe mellém, stb stb.
Ez nagyságrendekkel más, mint az első 2 évem a fővárosban, amikor bárhova mentem, sehol sem jöttek szembe ismerős arcok, még véletlenül sem. Vagy csak nem vettem észre, nem tudom.
Szerdán például ebéd után sétálgattam Kolossy téren, és láttam egy profilból ismerős arcot, amint éppen térképet bújt. Először nem voltam biztos benne, ezért megvártam, amig felnéz. De igen ő az.
Exec volt. De régen is láttam Gézát. Először láttam, hogy nem ismer meg, nyilván sokat változtam az elmúlt 2-3 évben, főleg radikális újdonság a haj hosszamban keresendő.
Node, mindegy is, a Montevideó utcába ment valahova, megmutattam neki, hogy melyik is az, ha már ott dolgozom. Közben pedig elmeséltük egymásnak, hogy ki mivel foglalkozik, milyen területen, beosztásban stb.
Aztán beszélgettünk a rég elfeledett trefortos arcokról, és ilyesmikről.
Utoljára akkor találkoztunk, szerintem, amikor Layzával mentünk megnézni az Operaház fantomját.
Jó volt újra látni.
´
Ákos: manapság tartalmas hozzászólásaid vannak. 🙂
hm.. ez igen érdekes. kb pontosan akkor mikor ezt írtad (és én nem olvastam), mentem fel trefortra megnézni mi lett vele, meg a 20k-val… hát.. bűűű.. 🙁
„Why do all the good things come to an end?”
🙂 Érdekes történetek, de egy idő után valóban ki isermi az ember a környéket ahol dolgozik/lakik és megtalálja a valódi helyét :p Jó dolgok ezek!
jo is, hogy emlitetted az uriembert, jol felhivtam utana telefonon, es pofaztam vele egy felorat kb. meg mindig tudott ujat mondani a regi kozos ismerosokrol..bah