Vannak dolgok, amiket nagyon várunk, parázunk tőle, majd amikor túl vagyunk rajta, csal hápogunk, hogy basszus, ettől tartottunk ennyire?
Ettől féltünk ennyire? Erre készültünk ennyit, hisz ez tök sima volt…
Míg, van a másik véglet, amikor az ember visszanézve, azt mondhatjuk, Vörösmarty szavaival, hogy Ez jó mulatság, férfimunka volt. Vagy akár nőimunka, tök mindegy.
A második mindenképpen maradandóbb lesz, hosszútávon.
Talán, pont ezért, mivel megküzdöttünk érte, nem lehetett – nem szabadott – félvállról venni, mivel annak beláthatatlan következményei lettek volna. Vagy éppen tragikus.
Ez a második erősen katartikus élményt nyújt, olyat amire az ember mindig emlékezni fog, míg az elsőt lehet, hogy másnapra el is fogja felejteni.
Az első példában említett volt nálam például az érettségi. És nagyjából ez az egy, ami így eszembe jut, mivel a többit meg sem maradt.
A másodikból sokkal többet tudnék felsorolni. Például ide tartoztak, a soha véget érni nem akaró újsághordások tizenévesen,
a kútásó korszakomból, a legtöbb helyszín élénken él bennem, mert megmaradtak azok a helyek, ahol az életemmel játszottam, nap mint nap.
De ugyan így nem fogom soha elfelejteni, azokat az átvirrasztott éjszakákat, amiket a zottarella.de fölött töltöttem,
vagy azt a 7 órát, amit a Sláger Rádió Szimpátiakoncerten álltam végig bokáig vízben.
Vagy az elmúlt, közel 2 hónapos időszakot, amit ma megkoronáztunk a Magyar Telekom Évindító 2010 nevű eseményével.
