Ilyen nővel ne verjen soha az ég

Múlt héten járt a nagy faluban sándor barátom, amikor is egyik este találkoznunk kellett az egyik kedves – ám de szemtelenül fiatal – nőnemű ismerősével. A hadmozdulat közben derült ki, hogy igazából hozza magával egy barátnőjét is.

A történet ott kezdett bűzleni, hogy igazi hülye picsaként, ha valami fejlemény volt – például a „végre elindultunk otthonról” témakörben – akkor megcsörgette Sanyikát, hogy jó kiskutyaként azért hívja már vissza.

A második intő jel az volt, amikor írt egy smst, mielőtt találkoztunk Tűzraktérben (nem úgy volt, hogy az a hely már bezárt?), hogy a barátnőjének, aki szőr mentén félig Uruguay-i ne említsük már, hogy IRL még nem találkoztunk…

A harmadik intő jel az volt, miután találkoztunk, és rájöttünk, hogy a Tűzraktér ma este nem az a hely, ahova menni akarunk, hanem keresünk valami mást a városban, akkor alapvetően nem keveredtek velünk. Előre mentek, és ahogyan azt a 18-19 éves kaliberű kislányok szokták az élet nagy dolgairól susmorogtak.
Aztán következett, az „én nagyon ismerem a belvárost” című hősi eposz, aminek a keretében egy nyomtatott google maps részletet segítésgül hívva sem sikerült 5 perc alatt allokálni a célállomást, így nagy kegyesen elfogadták a szofisztikált útmutatásom, mi szerint „balra, azután jobbra”.

A rémálom az elm utcában nálam akkor indult, amikor végre megtaláltuk a – Szimpla kert igényességével vetekedő – helyet, majd némi italt is magunk elő vettünk, és a férfi hadosztály asztalt is szerzett. Ugyanis elkezdtek záporozni felém az irrelevánsabbnál, irrelevánsabb kérdések, tarkítva némi akasztófa humorral, és szarkazmussal. Az igazából nem is zavart, hogy a kérdésekre adott válaszom kurvára senkit sem érdekel, de az igen, hogy ehhez, a félig dél-ámeriká viselt kislány milyen pofákat tudott vágni. Az a kaliberű csaj volt egyébként, hogy ha egy szórakozó helyen találkoztam volna vele, 23 másodpercen bellül hirtelen sürgős dolgom lett volna, valahol máshol.

Időközben sikerült zenei műveletlenségéről, egyszerű gondolkodás módjáról, és az intelligencia hányadosáról számot adnia. Ez utóbbi tekintetében, egy valóságos biológiai csodát láttam, hogy ennyi iq-val képes lélegezni.

Elkezdtük firtatni, hogy honnét származom, amire a csalafinta válaszomba beleszőttem, hogy argentinában is van ilyen nevű hely, de nem onnét. Erre az érintett kis picsa felhördült, hogy higgyem el, hogy ő többet tud arról az országról, mint én, és hogy ilyen ott nincs, meg különben is, az apja mesélt volna róla neki, ha lenne ilyen…

Végül, ahol elszakadt a cérnám az a fotózás téma volt. Szóba került, hogy igen szokott a kezemben lenni ilyen csunya könnyű fekete doboz, amiben vannak lencsék, tükrök, meg memória kártya, és vizuális benyomásokat szoktam vele rögzíteni. Jött a hülye kérdés, hogy meséljek a képeimről…

Itt dobta le az agyam végleg a láncot, és mondtam, hogy ha nem látod a képet kurvára nem lehet róla mesélni. Miért. Miért bazdmeg, meséld el egy vaknak, hogy milyen a vörös szín, értesd meg egy sükettel, hogy milyen a zene. Nem lehet.

És erre jött a felhördülés, szintén a dél-amerika szektorból, hogy úgy beszélek, mint a 60 éves apja, és ez tök uncsi. Nyilván a dokk bícs víájpí nem uncsi, hanem trendi és cuky-muky, úgy hogy kontródj vissza oda.

Itt felálltam, felvettem a tárcám az asztalról, és egy „hát akkor sziasztok” csatakiáltással elhagytam a helyszínt. Nem azért mert megbántottak, vagy valami. Viszont, átlépte az emberi méltóság, és a normális kommunikációs szint határait. Így nekem az időm drágább annál, hogy olyanokkal töltsem, akiknél a cipőm talpába is több IQ szorult.

A tahó, és geci mód ellenséges stílusát egy nyakon öntéssel kellett volna igazából viszonozni, ha már nőt nem ütünk meg. Ha hím nemű lett volna, elég valószínű, hogy a második megnyikkanása után nem csak sanyika, de én is pofán gyűrtem volna.

Ahogy hazaértem, első dolgom volt rákeresni, hogy jól emlékeztem-e az argentin helyszínnel kapcsolatban. Természetesen igen, van egy terület ott amit Loma Baja-nak hívnak… Bár úgy sem erről szólt, hanem csak az agyatlan kötekedésről.