Tegnap jött körbe egy e-mail, ami után elkezdtem lázasan keresgélni online egy albumot, hallgatás céljára.
A lelkesedésem annak volt köszönhető, hogy az elmúlt 10 évben kikerülhetetlen ő, a zenéje, és a stílus, amit képvisel.
Sok top DJ-vel ellentétben akik mostanában – hogy pestiesen fogalmazzak -, elkurvultak, és korábbi mivoltukat megtagadva teljesen másfelé kacsintgatnak, mint korábban, ő megmaradta az eredeti, tiszta és hamisítatlan trance mellett. Mondom ezt úgy, hogy, mint tudjuk a trance az elektronikus zenében az a műfaj, amit a legjobban lehet ötvözni a hasonló stílusokkal. (Vagy akár a teljesen eltérőekkel is, ugye hallottunk már The Killers trance mixet, ami meg ugye indie rock/brit pop.)
A tíz évből és a tranceből, és album megjelenésből kitalálható szerintem, hogy Ferry Corstenre vonatkoztak a felső sorok. Tegnap óta érhető el az új dupla albuma, a Once upon a night. Ebbe hallgattam bele, és írok róla egy picit. Bár ugye Laurie Anderson óta tudjuk, hogy „zenéről írni olyan, mint eltáncolni az építészetet”, de azért mégis megkísérlem.
A dupla album, már az első pár másodpercben magával ragadott, a kellemes zongora szóval, majd a semmiből egyszerre előtörő basszussal és a ráépülő ritmusokkal, később a hegedűre emékeztető hangokkal felvezetve a vokált. Ennek a mesés darabnak az elkövetésér Yuri Kane a felelős.
Az első korong, a kezdeti balearices építkezés után folyamatosan erősödik, egyre több basszust tartalmaz, és komplexebb a baseline. Amíg nem eljutunk a lemez közepére, ahol már-már átcsapunk szolidan upliftingbe, vagyis nekem ez az érzésem a Fred Baker általá bemutatott Saonával kapcsolatban. Ami alatt folyamatosan elő-előkerül Kyau & Albert – I love you című szerzeményéből jól ismert a női vokál. Csak a női vokál, a sokat vitatott férfi vokál nem 🙂
A lemez a második harmadban ismét elkezd lenyugodni, az Allende féle remixben bemutatott Leaving Town-ot hallgatva leginkább a Sounlounger Sunny Tales albuma jutott eszembe, és már a nyarat idézet. Erre érkezik Phynntől a Hello Love, és felhelyez egy olyan koronát erre az albumra, amit már szerintem nem lehet elrontani.
A logikus építkezés tetten érhető abban, hogy ez a két szám után érkezó Unconditional Loveban ismét előkerül a zongora, és női vokál is, de a hangzás világ komplexebb, és sokkal sűrűbb lesz, az eddig viszonylag egyszerű dallamokra építkezés helyett.
Bár hangulatában messze áll az előtte elhangzó Phynntől mégis tovább viszi a zenei vonalat teljesen másfelé.
Hangsúlyt kapnak a nagy kiállások, amik a lemez második felétől voltak csak hangsúlyosak.
Az első korong a Meteor-al érünk el az első lemez végére. Aminek is nem elvágólag van vége, egyszerűen elfogynak a hangok, eltűnik a basszus és csókolom, itt a csend.
A második korong teljesen máshogy kezdődik, kevésbé melódikusan indul. A nagy megepetés nekem a Tempo Giusto – Metropolitan című száma volt, mondhatom úgy is tele volt meglepetésekkel. A kezdése után teljesen másra számítottam. Néhány helyen az alap tömény house volt, ráépítve finom dallamokat, – amik akár Jean Michel Jarre: Oxygenejéből is származhattak volna -, ezt megbolondítva pattogó hangzással, egy kis technos absztrakt dobhanggal, ami ha tovább szólna akár idegesítő is lehetne, de nem így még nem az. Majd, amikor elkezd hülni egy nagyon rövid kiállás után markáns szinti vonulat, a háttérben vonósok is megjelennek, és már áll is a hátamon a szőr. Persze, nem az undortól. 🙂
Breakfast, Slow Motionjében ismét előkerül a gitár, bár csak 5-6 hang erejéig. Ezek a dallamok, viszont nem balearikus nyugalmat sugárzoknak, inkább disszonánsak és csak spirázzák az embert, majd a breakdown előtti felvezetésben ezek eltűnnek.
A második korong mondhatni mértani közepén Rafael Frost: If Onlyja megtöri egy rövid időre a lemez ívét és száguldását, a kiállás alatt ismét előkerül a zongora, a háttérben pedig érdekesen panaszkodik, már-már sír a hegedű.
Az album zárása viszont érdekes, vagyis inkább meglepő. Ugye a finom vokálokon kívül sok ének nem volt ezen az albumon, mégis egy BT darabbal zárul a dupla albumos válogatás, így ez egy picit számomra elüt az előtte lévő 24 számtól 🙂
Bevallom, teljesen mást vártam Ferry Corstentől. Ez egy pozitív csalódás, erősen.
Kiindulva abból, ahogy a nagyok, ahogy említettem egyre távolabb kerülnek egykori önmaguktól, Ferry inkább a trance megújításának és újra felfedezésének az útját járja, mint a más stílusok felé kacsintgatásét.
Az egésszel kapcsolatban egy kritikám lenne, mégpedig a Hartseer névre hallgató szám legvégén, az If Onlyba hajlás előtti robothang. Az ott nagyon kommersz volt, gáz és egyben szar is.
Elég termékeny vagy mostanában.
A december-januárhoz mérten mindenképpen 🙂
Jó de az olyan holt időszak nyugi-pihi, év vége-eleje…
Jah, csak én akkor egy hónap logisztikai szabadságon voltam 😀