Miután végeztem ma az irodai dolgaimmal, jöttem kifelé az épületből és éppen a mindennapi gondjaimmal voltam eltelve, miszerint, milyen volt a mai tárgyalás, mit kellene most csinálnom, holnap honnét folytassam az irodai dolgaimat, melyik melómat csináljam ma otthon este. Majd jöttek az ilyen egyszerűbb dolgok, mint hogy kellene vacsorázni, de vajon mit, és hol. Mi lenne, ha csak szójatejet innék vacsorára, vagy inkább egy gyros, vagy netán egy jó sajtburger…
Ám a kőlépcsőhöz érve elém tárult látvány ezeket az apró, és kevéssé apró dolgokat elhessegette, és tátott szájjal álltam meg egy pillanatra megszemlélni a budai hegyek mögé lebukó nap sugarak játékát a vulkáni hamus felhőkkel…
Azt gondolom sokszor, hogy a változás folyamata, amin keresztül megyek, az üzleti sikerek, amiket elkönyvelhetek, a sikeres projektek amiket lezártunk megkeményít, érzéketlenebbé tesz az apróságok felé. Viszont, amikor ilyen látvány tárul elém, akkor mindig rájövök, hogy közel sem, és minden csak átmeneti.
Ilyenkor egyik pillanatról a másikra képes előbújni belőlem a gyermeki énem, és szájtátva nézni azt a jelenséget, amit előttem ember milliárdok néztek több ezer éve…
Na ekkor kellett volna előkapni a fotó aparatot és lekapni ezt a nem mindennapi látványt.
no igen, és ilyenkor nincs az embernél gép 🙂