Élve eltemetve

Avagy inglisül Buried névre hallgató spanyol-amerikai-francia filmdrámát sikerült végignézni péntek este.

A filmmel kapcsolatos első intő jel számomra az volt, hogy az itthoni premier (mert hogy 2010 szeptember 26.-án jelent meg a tengeren túlon, hozzánk vajon postagalambbal érkezett ilyen lassan?) után voltunk 1 nappal és este 9-kor azt hittem, hogy szar a Cinema City rendszere, mert a Westend 13-as termébe vetítés előtt 75 perccel 0, azaz nulla darab foglalt szék volt, ezt persze próbáltam a húsvétra fogni. De legalább jó helyünk volt 🙂

Bár Ellus alapvetően másra számított, mint film, nekem nem voltak illúzióim, mert láttam már a trailert, és tudtam kb mire számítsak. Sőt, még talán az intro nézése közben Kittikének poénkodtam vele, hogy ez is egy alacsony költségvetésű film lehetett, ha a teljes helyszín egy 2.5m * 0.75m fadoboz. Az IMDB oldalát megnézve a becsült hárommillió dolláros költségvetés ehhez képest elég soknak tűnik.

Ha azt számolom, egy 18 megapixeles dslr fényképezőgéppel 1080p-s HD minőségben le lehet forgatni a teljes filmet, amihez kell még 1 főszereplő, 8 emberi szinkronhang, 1 rendező, 1 operatőr, 2 segéd operatőr, 1 világosító, 1 hangmérnök, 1 sminkes, a már említett fadoboz, leánykori nevén koporsó, 1 BlackBerry, négy vödör homok, két fényrúd, 1 laposüveg tele töménnyel, 1 benzines öngyújtó, 1 zseblámpa, 1 ceruza, 1 zsebkés, 1 papír, egy üres tárca, és egy kígyó plusz 10 folyóméternyi fekete nem csillogó textil a sötétség konstans fenntartásához, akkor elég drágán szerezték be mindezt. Mert azért 600 millióból ennél sokkal durvább filmeket lehet forgatni.

Ami az alapötleten kívül zseniális volt (megtörtént eset lenne?) hogy nem a rózsaszín amerikai dolgokat mutatta be, hanem a corporate amerika embertelen arcát. Ahogy mindenki nagyívben leszarta a bajba jutott sofőr (Paul Conroy) szenvedéseit, és az őt alkalmazó CRT vállalatnak is az volt a legfontosabb, hogy egy mondvacsinált okkal, kihúzza magát az alkalmazottuk halála esetén fizetendő biztosítási díj fizetés alól a család részére, megszüntetve a munkaviszonyát is egyben.

Az egyetlen, aki tényleg tudta, és átérezte a helyzetet a túsz szabadító munkacsoport munkatársa (Dan Brenner) volt, aki nem egy távoli országból, légkondícionált irodából szemlélte a dolgot, hanem maga is valahol a helyszín közelében volt, és nem a CNN alapján ítélkezett az arab világról, bár mint végül kiderült ő is lódított párat.

Ami érdekes, hogy az amerikaiak „minden arab terrorista” szemléletét jól helyre tette, mind a már említett túsz szabadító munkatárs, mind pedig a „terrorista”, ez utóbbi odavetette a kérdést, hogy mégis mit keresnek az ő országában. Valamint, egészen helyesen egy kalap alá vette a katonákkal a sofőrt. Persze jogilag nem az, de idegen, egy idegen országban, akiknek beadták a maszlagot, hogy segítenek „újjá építeni az országot”, amit ők romboltak le.

Az egész film vonalvezetéséből kikristályosodott már a felére számomra, hogy ha ennek happy end lesz a vége, akkor ez egy szar film.

Ez Mark White… Sajnálom, Paul.