Elválásunk után vonatomra szállva,
Ősz hajszált rejtett fekete garbóm válla.
Szőkéhez vagyok szokva mostanában,
De édesanyám ilyet hord már, az ő korában.Tartom kezemben, s vizsgálom lelkesen,
mint, ki sosem tartott kezében egyet sem.
Barnától fakóig váltakozik rajta színben,
Tudom, sok a verejték ebben a mély, ősz fényben.Ablakból kihajolva ujjaim közé fogtam,
S úszott a szélben, ahogy erősen tartottam.
Verődött fel-le, s még százszor, meg ezerszer,
mint a jó anyám, kit az élet próbál, és elver.Elengedtem, végül Szárszó előtt nem sokkal,
Tovaillant, s már pihen, tán kövek közt, az ágakkal.
Én jól tudom, nem méltatlanul visel ősz koronát,
Ki derekasan nevelt fel, s kiállt ennyi próbát.Utána meredek, fájó szívvel, mikor így elválunk,
Kalauz füttye szól, mikor kérdezed újra mikor látunk.
Más felé járok mostanság, haza ritkán visz már vonatom,
De, sosem felejtem, mit kaptam tőled, anno, otthon.
Címke: vers
Akármi
Ez most így kijött…
Vannak dolgok amik elmúlnak,
Éjszakai angyalokként elsuhannak.Vannak érzések amik maradnak,
Bármit is teszek, sanyargatnak.A tigris szeme lehet örökre tiéd,
az is lehet, hogy angyal bújt beléd.De belém taposol ha teheted,
Játéknak nézed lelkemet.
Quote
Az éjszaka, a folyóm, s a fények.
Örök, összetartozó testvérek.Mikor lábam ma Margit-hídra tettem,
Ők fogadtak – hogyan szoktak – kedvesen.Tudták ismét válasz útnál állok,
Hisz, ilyenkor látogatok el hozzájuk.Éjszakát szeretem, hiszen egyek vagyunk.
Lényem része, de mégiscsak csak benne vagyok.Folyót tisztelem, mert méltóság teljesen tűr,
Megoszthatom vele, ami bánt és gyötör.Fények pedig, nővéreim, és húgaim.
Segítenek megoldani, bajaim és gondjaim.Hárman vannak velem, esti dilemmámban.
Segítenek döntenem, mire hídról lelép lábam.Illúziótól válok meg ismét, örökre.
Eltűnik emlékként, hullámzó körökbe.