Utolsó éjszakám

Nos, a helyzet ismét az, hogy költözöm. Az elmúlt évben másodszor, és így most kiakaszt a dolog, de remélem most megint egy jó darabig erre nem igazán lesz szükség.

Miközben a dolgaimat rendezgettem, és az egyik ’97-ben a trance hajnalán született mixet hallgattam, fura dolgok járnak a fejemben.

Nos, a történet valahol márciusban indult, amikor Ádámtól, a lakótársamtól kaptam egy zaklatott smst, miszerint történés van, este elmondja. Hát ez kurvára nem kellett volna, csak felb*sztam magam, hogy biztos valami tré van. Végülis, annyi volt, hogy felszabadul az Alkotmány utcai lakásuk, és költözni kellene májustól.

A lakás tulajdonosa felajánlotta, hogy hasonló pénzügyi feltételek mellett átmehetek egy másik lakásába, ami kb 4 sarokra van, majdnem a Nyugatinál. Elmentem megnézni, tetszett, megegyeztünk.

Ma pedig ahogy rendezgetem a dolgaimat, és az emlékeim és a múlt árnyai közt turkálok fura érzéseim vannak.

Imádtam ezt a lakást, önmagában az igényessége és a felszereltsége, és a vegyes hangulata miatt. Aki közületek járt nálam látta, hogy egyszerre volt modern és antik. Antik a szobák berendezése, a szekrények, a hatalmas belmagasság, a szőnyegek, a csillárok, az állólámpák, a bronz hamutartók, és a cserépkályha tetején álló sok százezret érő egy méter magas porcelán váza…

Furcsa a hangulata, mert olyan emberek laktak itt a házban előttünk, mint Fényes Adolf és Zádor István. Egyedi élmény egy múzeum, és egy színház fölött élni, a város szívében ébredezni, a budapesti Brodway pezsgését figyelni este, vagy nézni a napkeltét és hallgatni az Andrássy út zaját közben. Érdekes, hogy szerintem Budapesten itt a legmagasabb az egyfőre jutó színház igazgatók száma. Arról nem is szólva, hogy közel 10 szórakozóhelyre tudok menni anélkül, hogy elhagynám az utcát 10 méternél távolabbra.

Szóval, csomagolok, itt be, ott ki. Érdekes dolog a múlt emlékei felett tűnődni, olyan dolgokat elővenni, amikről a tudatos tudatod elfelejtkezett, és a mindennapi életedben eszedbe sem jut, de meglátsz egy képet, megfogsz egy darab rongyot, meg érzel egy illatot, és feltódul minden ami azzal kapcsolatos, és feláll a szőr a karodon. Aztán persze pár nap múlva úgy is elfogod felejteni, de attól még ezek a kis vackok ott vannak a szekrényed legmélyén, ahogy a tudatot mélyén is…

Fura az, amikor a kezedbe kerül valami, ami pár éve nagyon fontos volt, és sokat merítettél belőle, egy könyv, egy kazetta, egy CD, egy DVD, egy videó, vagy akár egy képeslap. Elszégyenled magad, hogy eddig elfelejtkeztél róla, beleolvasol/belehallgatsz/átolvasod. És nyugtatod a lelkiismereted, hogy de nem, te nem felejtetted el, és fontos még mindig.

Aztán pedig ott vannak azok a dolgok, amiket őrzöl, mert csak, mert valaki miatt, mert valamikor a részed volt, és fontos volt, vagy azt hitted hogy neked fontos, de igazából másnak volt az, csak nem akartad megbántani és eltetted. De már a múlt és vége. Átgondolod, és elkezded lázasan keresni a szemetest. Átgondolod még egyszer, hogy valaha szükséged lesz-e még erre, majd kivágod, hogy csak úgy csörög.

Van olyan, amikor belépsz valahova, és annyira ismerős, hogy mindent tudsz, hogy hol van, és sosem jártál ott. Például így éreztem magam amikor először Prágai levegőt szívtam. És így érzem magam az új lakásban, a legtöbb dolog magától kerül a helyére, egyértelmű hogy annak ott kell lennie, nem is lehetne sehol máshol.

A környék egyébként nem lesz sokban más, és sokban új. Ugyanazok az utcák, ugyanazok az emberek, csak 4-5 sarokkal leszek odébb, de mégis teljesen más a hangulata. Ismét egyedül fogok lakni, és nem is tervezem most jó darabig, hogy valakivel közös levegőt szívjak. Bár elsőre egy picit félelmetesnek tűnt a gondolat, de majd megszokom.

Egyrészt, mindig is különös hangulata, és pátosza van ennek a környéknek a szememben. Amíg nem éltem a Pesten olvastam a környékbeli helyekről, mostanában pedig itt élek, ott ebédelek, amoda pedig randizni viszek lányokat. Még mindig a hideg futkározik a hátamon, amikor a környékről és a hangulatáról beszélek. Imádom.

De, ezen a helyen ez az utolsó éjszakám, holnap már egy nagypofájú amerikai srác fog ebben az ágyban aludni, ő fog arra kelni, hogy szó szerint a hasára süt a nap, hogy a tolongó taxisoktól a Nagymező utca reggel hasonlít egy elb*szott második világháborús tank csatára, vagy éppen arra, hogy cselló szó ébreszti a szemközti konzervatóriumból, netán a templomból jövő harangszó…

Ezeket eddig imádtam, de most már csak egy közel egy éves történet, a virtuális lapjaimon.
Ég áldjon Nagymező utca 8.

“Utolsó éjszakám” bejegyzéshez 16 hozzászólás

  1. óóóóó pedig ott még a szülinapi tortád is jobban esett…:D
    Mikor lesz az új helyen albi avató?!:D

  2. Rita, hát rajtatok túl egy sarokkal 😀 Szóval ha NAGYON tudnék integetni, és az ablakotok arra nézne láthatnátok 😀

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.