Több barátomtól és ismerősömtől jött az elmúlt néhány napban eltérő kontextusokban az egyedüllét témája, ezért úgy gondoltam, hogy elmélkedem róla egy picit, így nyilvánosan is.
Érdekes, hogy ettől a dologtól félünk minden helyzetben. Ez elől menekülünk és próbálunk megtenni mindent azért, hogy elkerüljük. Ezért hallgatunk rádiót, ezért nézünk tévét, hogy legyen valami háttér zaj, hogy ne legyen az az érzés, hogy egyedül vagyunk a saját gondolatainkkal.
Akik nem képesek hosszabb távon önmagukban lenni, hajlamosak arra, hogy belemennek például olyan kapcsolatokba (akár üzleti, akár párkapcsolat, akár „barátság”), ahol nem boldogok kimondottan, de legalább nincsenek egyedül, és akkor azt mondják, hogy a semminél ez is jobb.
Viszont látni kell, hogy ez menekülés. Menekülés önmagunk elől, saját magunk elől, a magunknak feltett kínzó kérdések elől, kételyek elől, a saját démonaink elől. Hívd, ahogy szeretnéd. De, az biztos, hogy nem tudunk egész életünkben menekülni ez elől, egyszer szembe fogjuk vele találni magunkat, és minél előbb tanulunk meg egyedül lenni, annál boldogabbak lehetünk később.
De úgy gondolom, hogy ezen átesni mindenképpen szükséges.
Ez egy alapállapot, a létezés két végpontján mindenképpen ez jelen van, a születésnél is, és az eltávozásnál is.
Nem úgy gondolom az egyedüllétet, hogy egész életedben egyedül kell lenned, de magadra kell tudnod találni akkor amikor egyedül vagy, és nem menekül ez az állapot elől. Mert mindannyiunknak van családja, barátai, munkatársai, de ha nem tudunk egyedül lenni, és menekülünk görcsösen ez az állapot elől, akkor csak kihasználjuk őket.
Ennek egy másik formája háziállatok. Ami persze egy ártatlan dolog, jajj milyen aranyosak, foglalkozni kell velük, sétálni kell velük. Az egészben a lebukás akkor van, amikor az emberfia, vagy lánya beszélgetni próbál a kis kedvencével. Vagy éppen azt gügyögik, hogy „jajj gyere ide anyucihoz”, de az egy teljesen más téma. Viszont, nyilvánvaló a lebukás, hogy az állatot valójában saját magukért tartják.
Úgy gondolom, hogy az a dolog, hogy az ember tud egyedül lenni, a felnőttség egyik fokmérője, teljesen független a kortól, van olyan akire ez nyugdíjjasként, az élete párja elvesztése után szakad rá először. De mindenkit megtalál egyszer.
Ez mind rendben is van. Szerintem is meg kell tanulnia az embernek önmagával lenni, de ez hosszú távon nem egészséges. Az ember társas lény-NEM ÖNMAGÁVAL! Kell a másik felünk, kell, hogy az az egy valaki szeressen, akit mi is úgy tudunk szeretni, ahogy senki mást az életünkben. Egyedüllét-magány, felesleges különbséget tenni köztük, sztem mindkettő rossz, egy a lényegük: nincs mellettünk a társunk, akivel olyan intim és mély viszonyban vagyunk, mint senki mással. Egyedül lenni jó egy ideig, és jó néha. Nem évekig, nem akárhogy!
Szia Aliz,
egyetértek veled. De, a bejegyzésem alapvetően arról szól, legalábbis én azért írtam, mert sokaknál látom, hogy egy percet nem tudnak meglenni magukban. És ez szerintem rendkívül komoly gond. A társas kapcsolatokra ez nem igaz, bár, létezik a társas magány intézménye is, amikor hiába van kapcsolatod abban is egyedül vagy, mert a másik annyira nem ért meg, nem ismer, más úton jártok, és csak párhuzamosan éltek egymás mellett, de nem együtt.
Szia!
Na igen, igazad van. Az is nagyon rossz, ha a személy úgy érzi magát egyedül, hogy körül van véve emberekkel, vagy ha van párja. Tapasztaltam, és valóban nem volt kellemes. Szerintem az „egyedüllét” egy elég tág fogalom. Nekem is furcsa, ha valaki egy percet sem tud magával eltölteni, akinek lépten-nyomon kell a társaság, de szerintem ez nem akkora baj, mint az, ha valaki, aki vágyik más társaságára-de nem fogadják be, vagy vágyik arra a bizonyos egy valakire, akit egyszerüen nem talál meg, mert lépten-nyomon pofára esik, eldobják. Bár nem tudom ennek van-e valóság alapja-sokat gondolkodom azon, hogy vajon tényleg mindenki megtalálja-e egyszer a másik felét, vagy pedig el kell fogadnunk azt a tényt, hogy valakinek nincs az életben párja. Utóbbi viszont rohadt igazságtalan, és kegyetlen (lenne) az élettől. Sztem az előzővel ámítjuk magunkat, ugyanakkor erőt és kitartást adhat, de ha azt nézzük, éveken át tartó házasságok is véget érhetnek. De az is felesleges gondolat szerintem, hogy elkönyveljük magunkban, hogy valaki örök magányra van ítélve… Talán nem jól látom a dolgokat, vagy talán csak túl gondolom… Én szeretek néha egyedül lenni,csak magammal foglalkozni, de nagyon hosszú idő után idegesítőbb, mint egy kényelmetlen kapcsolat.
Szerintem illúzió az, amikor keressük a nagy Őt. Úgy gondolom, hogy vannak emberek, akikben megtaláljuk azt amit keresünk, és ami számunkra fontos, és vannak emberek akikben kevésbé, vagy egyáltalán nem. Persze, vannak az embernek képzetei, az ideális másikról, ami néha távol áll a valóságtól. Volt olyan időszakom, amikor olyat kerestem, ami mai eszemmel beláthatóan nem létezik. Nem akarok nyilván sem általánosítani, sem beléd beszélni, csak egy kérdés, hogy körüljártad-e, hogy nem mások, a környezet, a film rendezők, vagy írók által felfestett idealizált másikat keresed-e? Vagy mondjuk jó közegben keresed-e?
Úgy gondolom, hogy az élet mindig igazságos, és mindig kiegyenlít, nem létezik olyan, aki nem találhat magának párt. Ha ez csak dilemma, és a sorozatos sikertelenségekből jön, akkor lehet, hogy tényleg hasznos lehet egy kis önismeret és önvizsgálat. Ha pedig ezzel sem jutsz előrébb, akkor érdemes lehet keresni egy olyan szakembert/tanácsadót/segítőt, aki hiteles, hozzáértő és akiben megbízol.
Én nyilván asztrológiailag kezdenék neki a probléma feltárásának, (ezt tanulom évek óta, ebben mozgok otthonosan) és a kapcsolati dinamikák feltérképezésére szerintem alkalmas eszköztára van. De ez sok minden más lehet, család dinamikai átvételtől, szülői programozásig. Hogy bulvár ezotéria más izgalmas, de haszontalan válaszaival meg ne kínáljalak 🙂