Amikor a hotelbe költöztünk, világos céllal tettük, mégpedig, hogy átmenetileg legyen hol laknunk, de ne kelljen elkötelezni magunkat minimum egy évre, plusz ne kelljen egy éven belül kétszer költöztetőket fogadni (ez mondjuk nem sikerült), ne kelljen egy éven belül kétszer berendezkedni (ez javarészt sikerült), és ne kelljen bútorokat pakolni, dobozokból élni, berendezkedni, kauciót fizetni, amit majd úgysem kapunk vissza, stb.

Persze, jól hangzott az, hogy két börönddel fogunk költözni, de ez végül inkább két autónyi lett, plusz a cuccaink raktárban vészelték át, az elmúlt közel egy évet.

És bár párszor be kellett menni és áttúrni mindent, mert a cégnél 5 hónapig dolgozó új HR vezető nyilván kitalálta, hogy kerítsem elő a legmagasabb iskolai végzességem és küldjem el. Természetesen hiába is kerestem ebben a csodálatos, teljesen telepakolt 6 négyzetméteren a dobozokban, nem találtam meg, sajnos.

De, mindegy is, szerencsére az augusztustól májusig tartó időszakban összesen háromszor kellett meglátogatnom a raktárat, szerencsére a legutóbb épp ma, amikor az üresre pakolt raktárról levettem a lakatot és elköszönésképpen végigmentem ezeken a rideg és fejfádítóan monoton folyosókon a teherlift felé. Ekkor szakadt ki belőlem a címadó mondat.

Bárhogy is, ez volt a 12. hely ahol budapestre költözésem óta áthelyeztem a székhelyem, és remélem egy darabig az utolsó is.

És, ami a legjobb hogy Lauval ez az első saját lakásunk! 🙂