Az elmúlt hét napban két alkalommal volt egy kis, véletlenszerűen alakult hat fős csapatnak önismereti foglalkozása, nem az iskola keretében, de az ő szervezésükben, és a felismerésekről csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni. Ami viszont kevésbé lenne összeszedett, és informatív, így csak írom ami jön.
Ilyenkor ugye, az ember elsődleges fókusza, amiért egy ilyesmire jelentkezik az, hogy válaszokat kapjon, valamit megértsen saját magával kapcsolatban, a belső működésével kapcsolatban, a miértekkel kapcsolatban, a család sorsával kapcsolatban. Viszont, azt vettem észre, hogy a legnagyobb felismerések, és homlokcsapkodások mindig mások ábrájával, történetével, működésével és dinamikájával kapcsolatban jöttek, ahogyan az lenni szokott.
Azt hiszem törvényszerű, hogy saját magunkra nem látunk rá annyira jól, ha csak nem működtetünk egy freudi értelembe vett felettes-ént. Így, amikor már nem koncentrálsz magadra, és a fókuszod a másikon van, az ő sztoriján, történetein, vagy éppen az érzelmi hullámain, amik éppen zajlanak benne, akkor jövök rá magammal kapcsolatban a legnagyszerűbb dolgokra, pontosan azért, mert akkor nem görcsösen nézek befelé, és fókuszálok a problémámra, hanem egyszer csak előugrik.
Mert bármennyire is azért futja az ember a köröket, hogy jobban értse magát, és az egyik legnagyobb szaktekintély mondja személyesen neki azt, amit az ő ábrájából és esetlapjából lát, néha túl direkt, és nem jön át. Bezzeg, ha a másiknak van hasonló állapota, határhelyzete, házúrsága, bezárt jegye… 🙂
A másik lehetőség pedig az, hogy amíg nem állnak a dolgok bennem 100%-os feldolgozottságon, addig a következőket sem biztos, hogy betudom fogadni. Viszont, amikor már nem rólam van szó, hanem a másikról, esetleg kimentem sétálni egyet, megforgattam magamban a dolgokat, akkor pedig átjön, és szép nagyot koppan 🙂