Nem különösebben aktuális a dolog, maximum annyiban, hogy az imént láttam egy „celeb” rajogói oldalán egy kiírást, amiben a rajongó elpanaszolta, hogy az egyik hozzátartozója pár hónapja meghalt, és hogy csak ez a celeb tud azóta mosolyt csalni az ő arcára. Mire celebünk, egyébként kedvesen írta, hogy sajnálja, és kifejezte részvétét a rokonával kapcsolatban.
Elgondolkodtató, hogy mit is jelent maga a „részvét”?
Használjuk ilyen helyzetekben, és vágunk hozzá, ha személyesen történik egy erőltetett, búskomor ábrázatot. Erre vagyunk szocializálva, ezt láttuk, hogy ilyenkor ezt szokták az emberek csinálni. Talán magunk is elhisszük, hogy ezzel kifejeztünk valamit, vagy ezzel jobbá teszünk bármit. A részvét ugye azt jelenti, hogy részt veszünk valakinek a bánatában.
Most komolyan, attól, mert felveszünk egy ilyen komor ábrázatot, és azt mondjuk, hogy „őszinte részvétem”, akkor mi találkoztunk a másik ember gyászával?
Egy fenét, sőt! Ilyenkor sokszor elkezdünk beszélni, hogy de az én testvérem/apám/anyám/nagyapám/nagyanyám is meghalt ennyi és ennyi ideje, és tudom mit érzel. És ekkor már saját magunkkal vagyunk elfoglalva, és a saját gyászunkat szedtük megint elő. A másiknak pedig nem segítettünk, mert amikor a saját magammal foglalkozom, akkor nem foglalkozom vele, és ha már elmentem a temetésre, vagy találkoztam vele, és ezt megosztotta velem, akkor nem rólam kell hogy szóljon a beszélgetés, hanem róla. Nem azzal adok neki empátiát, ha előrángatok magamból olyan érzéseket, ami hasonlít az övéhez, mert azt nem empátiának, hanem szimpátiának hívják. Még akkor is, ha köznapi értelemben nem így használjuk.
A szimpátia az ógörög συμπάθεια (sumpatheia) szóból jön, amely szó szerinti fordításban együtt szenvedést jelent, míg az empátia az ógörög ἐμπάθεια (empatheia), ami magát az érzésben levést jelenti. Jól látszik a szavak eredeti értelme és jelentése, valamint a hozzájuk társuló téves köznapi értelmezés közti különbség. Az együtt szenvedéssel a másiknak nem lesz jobb egy hajszálnyival sem, mert addig ő nem tud elmerülni a saját érzéseiben. Amiben pedig el kell merülni, vagy előbb vagy később ahhoz, hogy a dolognak érzelmi szinten megoldása legyen.
Persze, el lehet fojtani, el lehet nyomni, le lehet a tudattalanunkba tolni, és nem foglalkozni vele. De ez elő fog jönni valamikor. Ezért jobb, ha a másikkal abban tudunk együtt lenni, hogy átadhassa magát a saját érzéseinek, és ne keverjük bele a miénket. Amíg nem éri el az ember a gödör alját, addig nem vezet út felfelé sem.
