Gyász a parton

Itt ülök, ahol az elmúlt napokban a legtöbbet a Figueretes strandon, hallgatom a hullámokat és egy picit gyászos a hangulatom, két óra múlva indulok a reptérre és magam mögött hagyok mindent amit itt megszerettem és megismertem.

Nehéz elindulni.

Órákat ültem még a hotel halljában és tűnődtem, hogy elinduljak-e egy utolsó sétára. Olyan ez, mint egy utolsó ölelés, közelebb megyek mint kellene, csak hogy végül elváljunk. Végül lejöttem, mert mégis csak így kerek a történet.

image

De a part is éppen most felhősödött be, így legalább könnyebb lesz itthagyni. Ugyanilyen felhős volt aznap este is amikor először leültem itt.

Hát, Isten áldjon.
Remélem, még találkozunk.

A geekométer kiakadt Ibizán

Gondoltam, hogy a reptérről kijöve nem pattanok taxiba, nem anyagi megfontolás miatt, hanem szeretnék némi személyes benyomást szerezni a helyi közlekedésről. A buszt ami elvisz a hotelig nem lehetett eltéveszteni, viszont naiv, pesti, foursquarehez szokott hülyegyerekként gondoltam, hogy a modern technikára támaszkodva megfogom találni egyszerűen. Ez finoman szólva sem így történt.

„A geekométer kiakadt Ibizán” bővebben

Hajónapló, avagy elveszve a külvárosban

Egy estébe nyúló randim volt Ferihegyen, és bár a kisasszony hazahozott volna Kőbánya-Kispesten rakattam ki magam.

23:40 A metró hátsó bejárata felé vettem az irányt, ahol a rácsok már félárbócon voltak, ebből feltételeztem, hogy már elment az utolsó szerlvény. Helyesnek bizonyult a tézis.

23:45 Muszáj, hogy legyen valami éjszakai a környéken, ha innét nincs akkor sehonnét. Rátalálok két sofőrre, akik elmondják, hogy tényleg van, de ide a Köki terminál alatti buszmegállóba nem jön be, a híd előtt kell rá felszállni, a Bujdosó Székely mellett…

Megtalálom, és kevesebb, mint hét perc múlva jön. Taxi egy darab nincs a környéken, mire kijönnének, addigra már rég buszon lennék. Az éjszakai a belvárosig visz, olyan rettenetes csak nem lehet. „Hajónapló, avagy elveszve a külvárosban” bővebben

El Bigote – az eszméletlen burritós

Arról már korábban sokat nyilatkoztam, hogy a street food, mint jelenség igen közel áll hozzám, nyaralások alkalmával zömmel ilyen helyeket preferálok, a mindennapokban pedig szinte csak ilyen helyekre járok. Egy idő után viszont unalmassá válik a pizza, gyros/kebab váltogatás. Ilyenkor általában Arriba Taqueria valamelyik helyét látogattam meg, esetleg az El Rapidót, de mióta megnyílt ez az eldugott kis hely az Király utcában elég sokat járok hozzájuk.

„El Bigote – az eszméletlen burritós” bővebben

A részvétről és az álrészvétről

Nem különösebben aktuális a dolog, maximum annyiban, hogy az imént láttam egy „celeb” rajogói oldalán egy kiírást, amiben a rajongó elpanaszolta, hogy az egyik hozzátartozója pár hónapja meghalt, és hogy csak ez a celeb tud azóta mosolyt csalni az ő arcára. Mire celebünk, egyébként kedvesen írta, hogy sajnálja, és kifejezte részvétét a rokonával kapcsolatban.

Elgondolkodtató, hogy mit is jelent maga a „részvét”?

Használjuk ilyen helyzetekben, és vágunk hozzá, ha személyesen történik egy erőltetett, búskomor ábrázatot. Erre vagyunk szocializálva, ezt láttuk, hogy ilyenkor ezt szokták az emberek csinálni. Talán magunk is elhisszük, hogy ezzel kifejeztünk valamit, vagy ezzel jobbá teszünk bármit. A részvét ugye azt jelenti, hogy részt veszünk valakinek a bánatában.

Most komolyan, attól, mert felveszünk egy ilyen komor ábrázatot, és azt mondjuk, hogy „őszinte részvétem”, akkor mi találkoztunk a másik ember gyászával?

Egy fenét, sőt! Ilyenkor sokszor elkezdünk beszélni, hogy de az én testvérem/apám/anyám/nagyapám/nagyanyám is meghalt ennyi és ennyi ideje, és tudom mit érzel. És ekkor már saját magunkkal vagyunk elfoglalva, és a saját gyászunkat szedtük megint elő. A másiknak pedig nem segítettünk, mert amikor a saját magammal foglalkozom, akkor nem foglalkozom vele, és ha már elmentem a temetésre, vagy találkoztam vele, és ezt megosztotta velem, akkor nem rólam kell hogy szóljon a beszélgetés, hanem róla. Nem azzal adok neki empátiát, ha előrángatok magamból olyan érzéseket, ami hasonlít az övéhez, mert azt nem empátiának, hanem szimpátiának hívják. Még akkor is, ha köznapi értelemben nem így használjuk.

A szimpátia az ógörög συμπάθεια (sumpatheia) szóból jön, amely szó szerinti fordításban együtt szenvedést jelent, míg az empátia az ógörög ἐμπάθεια (empatheia), ami magát az érzésben levést jelenti. Jól látszik a szavak eredeti értelme és jelentése, valamint a hozzájuk társuló téves köznapi értelmezés közti különbség. Az együtt szenvedéssel a másiknak nem lesz jobb egy hajszálnyival sem, mert addig ő nem tud elmerülni a saját érzéseiben. Amiben pedig el kell merülni, vagy előbb vagy később ahhoz, hogy a dolognak érzelmi szinten megoldása legyen.

Persze, el lehet fojtani, el lehet nyomni, le lehet a tudattalanunkba tolni, és nem foglalkozni vele. De ez elő fog jönni valamikor. Ezért jobb, ha a másikkal abban tudunk együtt lenni, hogy átadhassa magát a saját érzéseinek, és ne keverjük bele a miénket. Amíg nem éri el az ember a gödör alját, addig nem vezet út felfelé sem.

Istent játszani

Nem olyan rég értem haza egy baráti iszogatásból, ahol Imre barátommal használtuk a szellemi adottságainkat, észleltük a mintázatokat, és egy szituációban megpróbáltuk kiugrasztani a nyulat a bokorból. Brigi bár nem szólt semmit, arra gondolt, hogy miért játszunk mi Istent. Ezt a gondolatot sikerült elkapnom, majd felhangosítottam, és elismerte, hogy igen erre gondolt most velünk kapcsolatban.

Innét jönnek a nehezebb kérdések, hogy vajon, ha van egy adottságod, képességed, amivel születtél, vagy nem születtél vele, de fejlesztetted, képezted, jogod van-e használni, és ha használod beavatkozhatsz-e dolgokba.

Ez a kis mimóza jellegű világkép aranyos, de nagyjából ugyanúgy fest, mint hogy van-e jogom az utcán sétálni, megállni a boltban reggelit venni, levegőt szívni, vagy éppen leparkolni valahova. Van, ha nem kellene használnom, nem használnám, ha nem kellene, nem fedeztem volna fel, nem fejlesztettem volna. Azt hiszem, mindannyian lelkiismeret furdalás nélkül beszélünk, ez sem különb sokkal ennél. Beszéddel is legalább annyira lehet valakit befolyásolni, mint a szálak húzogatásával, én határokon átnyúlással.

Nem érzem, hogy különösebb felelőssége lenne annak, aki használja, főleg akkor, ha ezzel nem rombolási szándéka van.

FRISSÍTÉS
Azok kedvéért, akik szeretnék érteni, de nem sikerül magyarázok egy picit. A tranzakcióanalitikus szemléletben, ez az úgy nevezett „Plüss nyuszi” játszma.
Ami arról szól, hogy vannak olyan személyek, és archetípusok, akik képesek átnyúlni az én határokon. Vagyis képesek az úgynevezett szabad akarat befolyásolására, képesek rávenni embereket dolgokra. Ez egy tanulható dolog, ahogy az ez elleni védekezés is. A legjellemzőbb ez a játszma típus olyan emberekre, akiket a születési idejük alapján skorpiónak szokás azonosítani, de mint írtam, nem csak rájuk jellemző.

La Pizza di Mamma Sofia – a belvárosi pizzakirálynő

Elég régóta szeretnék írni, vagyis inkább ömlengéssel átszőtt élménybeszámolót megosztani veletek, erről a mesés helyről.

A helyzet az, hogy a belvárosban, a Ciao Panino bezárása óta nem lehet normális, autentikus, vékony tésztás pizzát kapni szeletelve. Ennek a méltatlan és mindenképpen áldatlan állapotnak vetett véget augusztusban a Király utca legforgalmasabb részén a Gozsdu udvar bejáratával szemben megnyílt La Pizza di Mamma Sofia.

Az első időkben, amíg nem volt kint semmiféle tábla a bolton az ablakban tornyosuló Nutellás üvegek csábító látványáról lehetett a helyet könnyen megtalálni, már persze abban az esetben, ha nem volt orrunk, hogy kiszagoljuk, hogy honnét jönnek ezek a mennyei illatok. „La Pizza di Mamma Sofia – a belvárosi pizzakirálynő” bővebben

Önismereti szikrák

Az elmúlt hét napban két alkalommal volt egy kis, véletlenszerűen alakult hat fős csapatnak önismereti foglalkozása, nem az iskola keretében, de az ő szervezésükben, és a felismerésekről csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni. Ami viszont kevésbé lenne összeszedett, és informatív, így csak írom ami jön.

Ilyenkor ugye, az ember elsődleges fókusza, amiért egy ilyesmire jelentkezik az, hogy válaszokat kapjon, valamit megértsen saját magával kapcsolatban, a belső működésével kapcsolatban, a miértekkel kapcsolatban, a család sorsával kapcsolatban. Viszont, azt vettem észre, hogy a legnagyobb felismerések, és homlokcsapkodások mindig mások ábrájával, történetével, működésével és dinamikájával kapcsolatban jöttek, ahogyan az lenni szokott.

Azt hiszem törvényszerű, hogy saját magunkra nem látunk rá annyira jól, ha csak nem működtetünk egy freudi értelembe vett felettes-ént. Így, amikor már nem koncentrálsz magadra, és a fókuszod a másikon van, az ő sztoriján, történetein, vagy éppen az érzelmi hullámain, amik éppen zajlanak benne, akkor jövök rá magammal kapcsolatban a legnagyszerűbb dolgokra, pontosan azért, mert akkor nem görcsösen nézek befelé, és fókuszálok a problémámra, hanem egyszer csak előugrik.

Mert bármennyire is azért futja az ember a köröket, hogy jobban értse magát, és az egyik legnagyobb szaktekintély mondja személyesen neki azt, amit az ő ábrájából és esetlapjából lát, néha túl direkt, és nem jön át. Bezzeg, ha a másiknak van hasonló állapota, határhelyzete, házúrsága, bezárt jegye… 🙂

A másik lehetőség pedig az, hogy amíg nem állnak a dolgok bennem 100%-os feldolgozottságon, addig a következőket sem biztos, hogy betudom fogadni. Viszont, amikor már nem rólam van szó, hanem a másikról, esetleg kimentem sétálni egyet, megforgattam magamban a dolgokat, akkor pedig átjön, és szép nagyot koppan 🙂

Pasta Manufaktura

Szerintem, a 2 Spaghi sikerén felbuzdulva indult el a Pasta Manufaktura nevű kezdeményezés a Károly körút 11-ben, ahová az egyik tanítási nap vasárnapján tévedtünk be, mivel nyitott vagyok az új helyek felé, mint a gasztronómia iránt érdeklődő és lelkesedő blogger a többieket pedig könnyen meglehetett győzni.

„Pasta Manufaktura” bővebben

Vodafone nonszensz sokadik alkalommal

A történet előzménye, hogy egy flottába tartozik a telefon előfizetésem, és ez jár némi előnnyel, és elég sok hátránnyal. Mint például agyatlanul küldik a számlát, nem tudok online ügyintézni, nem kapok e-mail-t, sms-t, semmit a számláimról. Így maximum abból veszem észre, hogy nem tudok telefonálni, és akkor 1751-et felhívom és elárulják mennyivel lógok, ezt is aranyos 70 forintért alkalmanként.

Most okosan november 13.-án kértem egyenleg információt. Akkor azt mondták, hogy még nincs lejárt számlám, és 286 forint az egyenlegem. Tökjó. Azt hittem, hogy túlfizetésem van, és nyugiban voltam.
Erre kiderült, november 21.-én csütörtökön, hogy lejárt a tartozásom, és hogy ők most kikapcsolják az előfizetésem. Bárhogy nézem, 8 nappal korábban még nem volt tartozásom, ekkor pedig már kikapcsolnak. A slusszpoén akkor jött, amikor felfedeztem, hogy nem tudok netezni, sem telefonálni, akkor most így hirtelen befizettem az állítólagos tartozásom. Megkaptam az smst, hogy akkor újra telefonálhatok. Majd ezután 3 órával kaptam meg az sms-t arról, hogy számlatartozás miatt lekorlátozták a kimenő hívásaimat. Ez mégis micsoda?

No és, azért, hogy ne mondhassa senki, hogy kamuzok, íme az aznapi smsek, mint ultimate bizonyítékok:

Az év reklámja

Körbejárta a fél internetet a Volvo új reklámja Jean-Claude Van Damme-al, ami egyáltalán nem méltatlan az év reklámja címre. Gondolkodtam rajta, hogy mivel is sikerült elérni azt, hogy az ember újra és újra megnézze, nemtől és kortól függetlenül?
Hát nézzük!

„Az év reklámja” bővebben

Érzésekről írni

Érzésekről írni, az majdnem olyan groteszk, mint simogatásról énekelni.

Furcsa, hogy az érzésekkel kapcsolatban, sok eltérő reakciót kapok vissza. Az egyik volt barátnőm szerint érzéketlen tuskó vagyok, a másik szerint túl érzelmes vagyok. Az igazság, ahogy általában megint félúton lesz a két véglet közt, és bár érzékenynek és empatikusnak tartom magam, nem mindig vagyok ilyen hangulatban, vagy tranzakció analitikus értelemben én-állapotban.

Sokat segített a saját magam megértésében az, hogy megértettem, hogy teljesen normális az, ahogyan működöm és váltok hangulat és érzésvilágok közt, hogy ettől nem vagyok hülye, sem meghasonlott önmagammal, még akkor sem, ha ezek az érzés és hangulatvilágok egymástól néha nagyon távol esnek. „Érzésekről írni” bővebben

A megjelenő probléma

Eljött az ideje annak, hogy megtörténjen az első saját családállításom – és bár vannak körülöttem, akik ettől az egész műfajtól óvnak, sőt olyanok is, akik az egészben nem hisznek, engem továbbra is lenyűgöz, és nem foglalkozom velük. Nyilvánvaló volt, hogy igen, ez lesz a nap, amikor végre reflektorfénybe kerül a probléma amivel küzdök, és egyrészt mindenki és főleg magam előtt szembe kell néznem valamivel, ami még nem tudom hogy mi lesz, maximum sejtéseim vannak.

Már odafelé menet azon kattogtam, hogy kik lennének a szereplők ebben a születési családomat megjelenítő lélekbe pillantásban. De, azt hiszem, hogy akiket végül választottam, azokra jobban nem is állhatott volna a szerep. Hátborzongató volt látni az engem megjelenítő karaktert ahogyan Édesanyámmal szemben állt, ahogy ugyanabban a kéztartásban állt, amiben én ültem tőle néhány méterre, és ami rá az egész nap alatt nem volt jellemző.

Kiderült, hogy parentifikált vagyok. Sokan tudom örülnének, ha ez lenne a legnagyobb gondjuk, de ez kezdésnek pont elég. Egyébként, utólag megnézve az asztrológiai ábrámat, ez tök világosan látszik, de konkrétan a Regio Montanus az ábra megfelelő részén még ki is írja, hogy „Szeret szülői vagy gyermeki szerepet játszani (…) a gyökerek mindenáron való elszakításának kényszere”. Látszólag ellentmond a két meghatározás, pedig ugyanarról szól. Mivel nem tudok a szülői háztól elszakadni, ezért fizikálisan megteszem, és ezt a dolgot elnyomom magamban.

Így kellett szembesülnöm azzal a dologgal, hogy amíg lelki szinten, nem foglalom el a családban a gyerek helyét, és a szüleim nem állnak egymás mellett, én pedig ülök a lábuknál, a lélek számára ideális, energizáló helyen, addig továbbra is gondjaim lesznek a kapcsolataimban. Amíg a terápiás térben jelenlévő erőtérben én is felnőttként állok, szemben anyukámmal, mint egyenrangú fél, addig az életemben nem lesz helye senki másnak, és én sem találom meg a helyem.

Sajnos, az engem megjelenítő csoporttagot – akinek nem lehetek elég hálás – szépen megpróbálták az elengedéses mondatok. Ő szenvedett, hogy ez olyan kemény, mint egy szakítás, én tőlük pár méterre ülve, éreztem mindent, ami történik, és jöttek fel az élmények ezzel kapcsolatban. Már tudom miért éltem meg sok otthonról Pestre vonatozást, szinte a könnyeimmel küzdve. Mert tényleg olyan volt, mint egy távkapcsolatban az elválás hosszú időre.

A legrosszabb, hogy az ember hiába él fizikailag távol a családi háztól – idén lesz, hogy 10 éve leérettségiztem – az ember lelke simán ottmarad beszorulva, egy ilyen, egyedül nehezen feldolgozható helyzetben. Viszont, mivel ez a felismerés megtörtént, elkezdtük dolgozni ebben a lelki térben, átfognak menni ezek a változások a lelkemen, és tudom, hogy változni fognak ettől a dolgok bennem, és körülöttem is.

SaSaZu

Ez a hely, az abszurd elhelyezkedése ellenére (konkrétán, egy nappal piacként üzemelő területen van, beton asztalokkal, rekeszekkel, és mindennel ami ezzel jár, de ezt az arcát csak a vip bejárat felől mutatja, a főbejárattól ez nem látszik) a legjobb klubok között szerepel.

A belső építeszet igényessege bámulatos, olykor pazar, és bár nem a legnagyobb területű hely ahol valaha jártam, a maga 2500-3000 fős befogadóképessége a regió legnagyobb klubjáva teszi.

A vip részben az ember tényleg fontosnak érezheti magát, várható legjobb rálátással a színpadra. A többiek feje felett egy emelettel a körbe végig üvegezett kifutó szerű, de mégis 2 méter széles részben pedig egészen a szinpadig lehet menni. Ami még aranyos, hogy a technikai pult, a vip emeleten van, teljesen szemben az szinpaddal. Ez egy olyan, élő rádiós bejelentkezéssel kiegészített bulin, mint amin résztveszünk nagyon szerencsés.

Tetszett, hogy a tánctérén mögöttünk történt, egy kis üzemi baleset – néhány pohár eltörésével – ezt észlelve a személyzet bejött a buli közben eltakarítani. Kiábrándító bokáig üvegszilankban, vagy műanyagpohár tengerben bulizni, és jó látni, hogy ezzel itt tisztában is vannak 🙂

A pesti bringásokról újra

Tegnap este 10-kor történt a Teréz körúton, 2 házra az Oktogontól, hogy két magáról sokat képzelő bringás csöngetve behajtott egy csoport gyerek közé. Mi pedig ebben a pillanatban léptünk ki a házból. Zsoltika azzal a lendülettel rájuk üvöltött, hogy talán nem kellene a járdán tekerni, mire ők szent ábrázattal az arcukon leszálltak és kioktattak, hogy már pedig nekik szabad, és nekem jobban kellene ismernem a kreszt.

Nos, akkor lássuk mit is mondanak a közlekedési rendszabályok:

„A pesti bringásokról újra” bővebben

2 Spaghi – a két olasz barát tésztaüzeme

A Gozsdu udvar mostanában meglehetősen felkapott lett, bár még mindig vannak, akik nem ismerik. De, szerintem többen, akik csak nem ismerik eléggé, mert ugye a Király utca felől indulva általában a GMK sarkáig szokás közlekedni, annál kijjebb minek is menni, ugye.

Nagy hiba így gondolkodni, mert így simán nem találkozik az ember az udvar szerintem egyik legnagyobb durranásával, a 2 Spaghi nevű kis olasz tésztaüzemmel. Igen, tésztaüzem, helyben készíti Matteo és Jacopo a tésztáit, amiből ebédidőben készítenek 2-3 félét kifőzve, azonnal fogyasztható, vagy elvihető formában. Békeidőben pedig bármit kifőznek a friss tésztáik közül. Péntek és szombat este pedig szendvicseket lehet tőlük beszerezni, hogy a buli után hazaténfergők se maradjanak minőségi olasz kaja nélkül.

Összességében egy zseniális hely, az elmúlt fél évben elég sok ismerősömet csábítottam el ide ebédelni, vagy vacsorázni, mert tényleg jó, és szerethető a hely, és a srácok is, akikkel a legkönnyebb angolul szót érteni, ha csak nem beszélsz olaszul.

Nem mellesleg, lehet náluk iszonyatosan finom Tiramisut kapni, ami miatt csak az adagméret miatt vérzik a szívem, mert legszívesebben az ember egyből kettőt-hármat megenne, de hát az meg nem illik…

Amin a legjobbakat szoktam derülni, az amikor a srácok hitvitát vívnak, és bizonyos kombinációkat nem hajlandóak elkészíteni, mert az úgy nem jó. Például raviolik egy részéhez nem adnak paradicsomszószt, csak olíva olajat, mert az úgy helyes és pont. Viszont minőségi alapanyagokból dolgoznak, az olajuk a paradicsom szószuk, és a boraik is rendben vannak.

Ezenkívül lehet náluk kapni a Chino nevű olasz üdítőt is, de én annak ellenére, hogy rajongok a csak külföldön kapható üdítőkért (pl. éveken át vadásztam Oranginát mindenhol, de mióta itthon is kapható, már annyira nem izgalmas) de nekem nem jön be. Viszont, a többi San Pellegrino üdítőt szeretem.

A galériát majd alkalomadtán frissíteni fogom új képekkel.

Újabb ingatlanos trükk?

Egy érdekes ingatlanos trükkel sikerült megint szembe találkozni.

Történt ugyanis, hogy irodát kerestünk a ClickPapa csapat számára, ezért több ingatlanossal is beszéltem, preferált környék volt a belváros, Andrássy, Oktogon és Liszt Ferenc tér környéke.

Felhívtam egy hírdetést, nem vette fel, hívtam még egyszer kinyomott. Majd kaptam visszahívós smst, mivel közben dolgom volt (másik lakást néztünk, azt hiszem) nem vettem fel, így kaptam tőle még egyet, végül csak sikerült beszélni, elmondtam, hogy mit szeretnék, ekkor smsben, egy másik számról kaptam két smst egy Anna aláírású hölgytől, az időponttal és a hellyel kapcsolatban.

Amit lemondtak kb 1 óra múlva, de felajánlották, hogy egy házzal odébb van egy hasonló iroda, amit megnézhetnénk. Hát jó, legyen. „Újabb ingatlanos trükk?” bővebben