Esti történetek – Hát, olyan 10 éve

Nos, a ma esti történet alanyával fél órával ezelőtt találkoztam a Tölgyfa utca és a Fekete sas utca kereszteződésében, a II. kerületben, a vonattól hazafelé bandukolva. (Bár azt hiszem máshol nincs is Feketesas utca. Mondjuk érdekes egy dolog, hogy az albán nagykövetség miatt kapta az utca ezt a nevet, de ez egy másik történet lehetne.)
Szóval a fent említett két utca sarkán rám köszönt egy srác, bemutatkozott, kezet nyújtottam, és én is hasonlóan tettem. Majd elkezdte ízlelgetni a nevem, és próbált valami becézést találni rá, végén a fejére csapott, hogy “jaaa Zsolti!”.

A srácról annyit előljáróban, hogy melegitő alsóban, és hozzá tartozó felsőben volt, sportos ruházatban, nálam valamivel magasabb, de zömökebb alkatú, hosszú hullámos hajú, mosolygós ábrázatú. És elkezdte, hogy igazából itt kóborol a környéken, és cigire gyűjt, és hogy papírja már van tudnék-e egy pár forintot…

O persze, tárca elő, aztan kerestem egy neki való papír pénzt. Amitől így leesett az álla, azt mondta, hogy ő csak egy kis apróra gondolt. Felajánlottam neki, hogy ez esetben szivesen elteszem.

Megkérdeztem, hogy de mégis, miért kódorol az utcán, meg mióta. Hát hogy az anyjával, így meg úgy összevesztek. Aztán elsütött egy poént, és nekem itt esett le, hogy egy hajléktalannal sétálok éppen. Szóval, az eröltetett poén valahogy úgy hangzott, hogy “miért van a hajléktalannak mobil telefonja? hát, hogy mindig eltudják érni…” Ez ilyen szar fa vicc jellegű.

Tehát kérdeztem, hogy mióta kóborol az utcán, (mert akkor még azt hittem, hogy csak ugy mászkál, nem akar otthon lenni stb), ránéz a telefonjára, és így folytatja

– Most van fél 11, hát, olyan 10 éve…

Itt azért egy picit lemerevedtem.
Már csak azért is, mert a srác max 35 lehetett…
Másrészt, mert azt kinéztem volna belőle, hogy valami sqash partnert keres, vagy valamelyik fitness bérletét akarja rám sózni, de hogy hajléktalan azt nem. Aztán mendegéltünk a körút felé, és arról kezdett beszélni, hogy ő azt az elvet vallja, hogy nőktől és gyerekektől nem. Ez olyan Leon a profi hangulatot árasztott így hírtelen 🙂

Majd elköszöntem tőle, mert mentem le a Frankel Leó utcai aluljáróba, és ezzel együtt haza.
Amit búcsúzóul mondott, azt pedig a szemem előtt tartom…

“Esti történetek – Hát, olyan 10 éve” bejegyzéshez 4 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.