Amikor felkerül az í a pontra

Vannak dolgok, amiket nagyon várunk, parázunk tőle, majd amikor túl vagyunk rajta, csal hápogunk, hogy basszus, ettől tartottunk ennyire?
Ettől féltünk ennyire? Erre készültünk ennyit, hisz ez tök sima volt…

Míg, van a másik véglet, amikor az ember visszanézve, azt mondhatjuk, Vörösmarty szavaival, hogy Ez jó mulatság, férfimunka volt. Vagy akár nőimunka, tök mindegy.

A második mindenképpen maradandóbb lesz, hosszútávon.
Talán, pont ezért, mivel megküzdöttünk érte, nem lehetett – nem szabadott – félvállról venni, mivel annak beláthatatlan következményei lettek volna. Vagy éppen tragikus.

Ez a második erősen katartikus élményt nyújt, olyat amire az ember mindig emlékezni fog, míg az elsőt lehet, hogy másnapra el is fogja felejteni.

Az első példában említett volt nálam például az érettségi. És nagyjából ez az egy, ami így eszembe jut, mivel a többit meg sem maradt.
A másodikból sokkal többet tudnék felsorolni. Például ide tartoztak, a soha véget érni nem akaró újsághordások tizenévesen,
a kútásó korszakomból, a legtöbb helyszín élénken él bennem, mert megmaradtak azok a helyek, ahol az életemmel játszottam, nap mint nap.

De ugyan így nem fogom soha elfelejteni, azokat az átvirrasztott éjszakákat, amiket a zottarella.de fölött töltöttem,
vagy azt a 7 órát, amit a Sláger Rádió Szimpátiakoncerten álltam végig bokáig vízben.

Vagy az elmúlt, közel 2 hónapos időszakot, amit ma megkoronáztunk a Magyar Telekom Évindító 2010 nevű eseményével.

Igazából, azt hiszem voltak olyan komfort zóna jellegű dolgok, amikből a projekt kedvéért ki kellett lépnem,voltak olyanok, amiket magamra erőltettem, de már nem bírtam volna sokáig.

Például, híresen utálok telefonálni, főleg ismeretleneket felhívni, és elmagyarázni hogy Ló Béla vagyok, és Gipsz Jakabtól kaptam meg a számát, és arról lenne szó, hogy itt van egy oldal / projekt / tűzfal beállítás / adatbázis elérés / webszerver beállítás / edm / chipkártya gond / konfigurációs hiba / online stream / stb. amiben a segítségét szeretném kérni, még pedig hogy javítsuk meg / nézzük át együtt / állítsuk be úgy, hogy / engedélyezzük / tiltsuk le / cseréljük ki / írjuk át / küldjük ki / stb…

Ebből elég sok jutott mostanában. Bár ezzel kevesebb gondom volt, miután többször, nyomatékosan meg lettek kérve az illetékesek, hogy prioritással kezeljék a kéréseinket, itták a szavainkat, és nem kellett magam hülyénk érezni, hogy a 8.-dik embernek mondom el/írom le ugyanazt, és semmi sem történik.

A gondom a bizonytalansággal több volt, amikor valamihez hozzá kell nyúlni, és nem tudom hogy ez milyen mellékhatásokkal járhat.
Aminek az eredménye mindig az, hogy hajnal 5-kor ülök a gép előtt, már legszívesebben ketté törtném, mert nem megy, aminek menni kellene. Vagy éppen kiborulnék, de úgy nagyon. Csak akkor meg ki fejezi ezt be?

Ennél a legrosszabb már csak az, amikor a hibákkal nem hajnal 5-kor küzdesz, mert az senki sem látja, hanem amikor szembejön, és nem vagy egyedül.

Hanem éppen egy bemutatón ülsz, ahol éppen 4-5 kedves és mosolygós ember ül veled szembe, és az egyik kattintás után… Undefined index / Notice / Warning / Fatal Error / Can’t write to file / Upload failed / Can’t connect to database és hasonló finomságok villannak elő…

Nem szeretek utolsó pillanatra hagyni dolgokat. Szeretem azt az édeni állapotot, amikor a gép forog, és az alkotó pihen. No, meg fél kézzel egykedvűen nyomkodom az elkészült oldalt, hogy igen, ez működik, még pedig nem is akárhogy, és rommá van tesztelve, hülye/atom és vegyi-támadás biztos.

No, de ennyit az elmúlt 2 hónapról.
Nem sírom vissza, mert sokat tanultam belőle, bár nem igazán szakmailag.

Viszont, most lássuk milyen is volt a rendezvény.

A helyszínt, mint olyat a Művészetek Palotája biztosította. Kevés látványosabb helyszínt találhattak volna a rendezők jelenleg Budapesten azt hiszem. Sőt, talán egy olyat sem, ami ennyire híven tükrözi a cég alap filozófiáját, és jelenlegi célkitűzéseit. Mivel, nem az Arénáról beszélünk, így erősen limitált volt a jelenlévők száma, így nagyjából 1100 meghívott tudott eleget tenni a meghívásnak.

Ugye, én alapvetően a színfalak mögött dolgoztam, ezért sok mindent láttam, ami tudtam, hogy a program része lesz, de engem is lenyűgözött. Konkrétan, most a panoráma vetítésre gondolok, ami teljes egészében a MÜPA adottságait kihasználva lett tervezve. Úgy, hogy a vetítésnek háttérkén a színpad mögötti és fölötti falak, oszlopok, és a hozzá tartozó ívelt falrészek szolgáltak, így a vetítés mindkét alkalommal (a rendezvény kezdéseként és zárásaként) 180°-ban történt.

A másik nagyon látványos dolog Chris Mattheisen 3D-ben aminált prezentációja volt, amihez mindenki a regisztrációkor 3D-s szemüveget kapott. Valamint a közben az igazgatósági tagokkal készült rövidfilmek is 3D-ben forogtak.

Ami még érdekes volt, és presztízs kérdés, hogy a vállalat leghosszabb online közvetítését most tartotta, aminek a lemenedzselésében én is részt vettem, a programozói oldalon kívül is.

A catering rész, igazából csak azért nem érdemel szót, mert nincs rajta mit kiemelni, úgy ahogy volt, rendben volt.

Szegény virtuális recepciós leányzót sajnáltam viszont, aki a két nagy üveglap között foglalt helyet – virtuálisan mindenképpen. Lehetett vele beszélgetni, válaszolt minden kérdésre, az elhaladókat próbálta szocializációra bírni, több-kevesebb sikerrel. (Egyébként nem zártunk üvegkalitkába senkit, csak egy vékony kijelzőn jelent meg a kisasszony, és egy kamera segítette a külvilággal történő interakcióban). Egyébként első ránézésre nagyon hasonlított Konta Barbarára, amit többen meg is jegyeztek neki, a burkoltan udvarias, “nem láttalak már valahol?” formulával.

Természetesen a rendezvényből nem maradhatott ki Gyula sem, aki majdnem Telekomosként, ott volt a színpadon, szerepelt a műsorban, és az Év Csapata fotón is rajta díszeleg. A rendezvény közben interjút is készítettek vele, sőt, 5 óra után az Electronic Beats Clubban ismét megcsillogtatta tánctudását, ahogyan a filmben is.

A Beugró társulat is jelen volt a rendezvényen, műsorukat annyival fűszerezték, hogy a teremben lévő szavazógépek segítségével lehetett eldönteni, hogy melyik műsorszámokat adják elő, vagyis hát rögtönözzék.

A T-Systems Galériájában lévő cuccok nagyrészéről írni igazából felesleges, azokat látni, és használni kellett volna, mint mondjuk az iPhoneokból épített Opera Loopert, a Microsoft Surface-re épülő sok kezes dob alkalmazást, vagy éppen a Datafizz.

A már említett Electronic Beats Clubban egyébként Dj Szecsei zenélt, nem is akárhogy. Ha az állapotom nem a hullafáradt mezőben lenne hetek óta, és lent éppen nem igazgatósági koktél partizás megy, még lehet, hogy egy jót bulizhattunk is volna rá, így a hetek óta tartó hajtást lezárandóan 🙂

És most jön az, hogy jó nagy levegőt veszünk, mert lezárult valami. Egy mozgalmas időszakon vagyunk túl, kifújjuk magunkat, és várjuk, hogy mit hoz a jövő.
Ugyanis, ennek még lesz folytatása. Remélem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.