Egy hajszál

Elválásunk után vonatomra szállva,
Ősz hajszált rejtett fekete garbóm válla.
Szőkéhez vagyok szokva mostanában,
De édesanyám ilyet hord már, az ő korában.

Tartom kezemben, s vizsgálom lelkesen,
mint, ki sosem tartott kezében egyet sem.
Barnától fakóig váltakozik rajta színben,
Tudom, sok a verejték ebben a mély, ősz fényben.

Ablakból kihajolva ujjaim közé fogtam,
S úszott a szélben, ahogy erősen tartottam.
Verődött fel-le, s még százszor, meg ezerszer,
mint a jó anyám, kit az élet próbál, és elver.

Elengedtem, végül Szárszó előtt nem sokkal,
Tovaillant, s már pihen, tán kövek közt, az ágakkal.
Én jól tudom, nem méltatlanul visel ősz koronát,
Ki derekasan nevelt fel, s kiállt ennyi próbát.

Utána meredek, fájó szívvel, mikor így elválunk,
Kalauz füttye szól, mikor kérdezed újra mikor látunk.
Más felé járok mostanság, haza ritkán visz már vonatom,
De, sosem felejtem, mit kaptam tőled, anno, otthon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.