Pokoli vígjáték

Nézegettem a Pokoli vígjáték plakátokat a városban, és gondolkodtam rajta, hogy ejj bizony megkellene nézni John Malkovichot nem csak filmen, hanem élőben is. Viszont, ahogy az lenni szokott a jegyeket erre a három előadásra pikk-pakk elkapokodták. Ilyen ez a tavaszi fesztivál…

Aztán egyszer csak miiu drága megkérdezte, hogy ki ér rá szombaton színházalni. Természetesen lecsaptam a lehetőségre, így végül csak eljutottam az előadásra.

Az előadás közben többször felháborodtam, hogy ezt most tényleg, komolyan? Ilyen volt az, amikor Malkovich az Új Színházzal viccelődött, a közönség nagy tapsikolása mellett… Nem feltételezem, hogy bármi fogalma lett volna a budapesti színházi életről. Vagy egyáltalán bármiről, hogy mi zajlik a magyar közéletben, nyilván valaki a szájába adta a gondolatokat ezzel kapcsolatban, de akkor is.

Szóval, kijöttem amikor vége volt, és így nem értettem az egészet. Ha a Kirsten Blaise és Marie Arnet által előadott áriákat leszámítjuk gyakorlatilag olyan volt az egész, mintha egy standup esten ült volna az ember. A darabban hol a Unterweger szerepében volt Malkovich, hol éppen önmaga volt, kiült a közönség közé, tollat kért, Wikipedia szócikket olvasott fel, vagy éppen az Unterwager által írt Purgatórium című könyvet lapozgatta…

Eltelt egy kis idő mire leesett, hogy valójában az volt a zseniális, ahogyan ezt végigcsinálta Malkovich. Amilyen természetességgel adta elő. A felháborodásom, pedig pont ebből fakadt, hogy klasszikus értelemben nem éreztem magam színházban. Hiányzott a színházban szokásos mesterkéltség. Valaki ült egy asztalnál a színpadon, és hangosan beszélt, néha magához, lapozgatott, dohányzott, alulöltözött hölgyekkel játszadozott, számukra végzetes kimenetellel, mindezt valami odenáré pöttyös ingben, napszemüvegben, sokszor pökhendin és cinikusan…

A felháborodásom másik fele, pedig abból fakadt, hogy az egész produkció az a fajta libsi, polgárpukkasztó vonal, amit Alföldi is csinált a saját darabjaiban. Igaz, a Vígszínház mégis csak az egyik zászlóshajója ennek a „kultúrmisszónak”.

A Pokoli vígjáték egyébként nem egy korszakalkotó remekmű, viszont működik. A közönségnek tetszett, a hozzám hasonló barmok akik mást vártak pedig így jártak… Nem voltam ezzel egyébként egyedül, szerencsére, hallottam lefelé menet mindenféle, a sajátomhoz hasonló morgolódást. Megkérdeztem a kisasszony véleményét, így hazafelé menet, neki tetszett, bár diplomatikusan annyit azért elengedett, hogy hát érdekes volt.