Mennyit ér egy elveszített perc…

Rég néztem a teraszomról a nap felkeltét.

Hajnali Budapest

Azt hiszem, ez is része annak, amiért szerelmes vagyok ebbe a városba. Szeretem minden mocskával együtt. Megvan a romantikája. Főleg ilyenkor, amikor nem zajos, csak apró impulzusok érnek abból ami napközben élővé, és pezsgővé teszi.

Halkan suhannak a körúton a villamosok, néhányan sétálnak a Margit-hídon, elsiklik az első 17-es is az ablakom alatt, én pedig közben támaszkodom a terasz korlátjára, és csak nézem, ahogyan a mély vörös oldja az éj sötétjét. Ahogyan narancsá és világos kékké változnak együtt. Közben keletről még jön egy kis hideg szél, hogy kirázzon a hideg, a háttérben pedig a címben említett szöveg szól a Valaholból.

Csodás kompozíció.

Lemaradtam volna hetek óta az egyik legszebb hatásról, ha nem megyek ki lefekvés előtt a teraszra. Mennyit ér egy elveszített perc… 🙂

“Mennyit ér egy elveszített perc…” bejegyzéshez 10 hozzászólás

  1. Ha még azt is odaírnád, hogy nézed a mélyvörös éjszakát, és közben vagdosod az ereidet, akkor ez lenne a tökéletes emo-bejegyzés. De azért jó úton haladsz. 😀

  2. nagyon szép kép 🙂

    azt hittem pénteken találkozunk parázsban de nem voltál 🙁 a héten jössz? 🙂 (jó, tudom még csak hétfő van)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.