Kegyetlen játék

Van olyan, amikor a békés tudatlanság lenne talán a legjobb megoldás, a csillapíthatatlan kíváncsisággal szemben.

Olyan helyzetben vagyok, hogy fél évet vergődtem valakivel, aki valójában – tudatalatt – válaszút elé állított már az elején. Vagy vele leszek, vagy megismerhetem őt, jobban, mint eddig bárki, mindent megtudok róla és a múltjáról, de sosem lesz az enyém.

Ahogyan a kérdés sem volt tudatos, úgy a választás sem. Mégis inkább a történet második fele vonzott, és egy darabig tetszett is helyzet, mert egyáltalán nem volt ismeretlen. De egy idő után elkezdett sok lenni ez az egész, hogy mégis évődik velem, hogy mégis mintha akarna valamit, pedig kimondta, hogy mivel mindent tudok róla, nem tudna úgy a szemembe nézni. A tudás ára…

Tegnap előtt elegem lett az egészből, elszakadt az a bizonyos cérna. Kettétéptem a templom kárpitját, és jöjjön aminek jönnie kell, nem csinálom ezt így tovább.

Most valamilyen szinten megnyugvást érzek, aztán majd meglátjuk. Nem tudom jobb lesz-e, de egyszerűbb biztosan.