A szangvinikus, és a hazudozó

A szangvinikus személyiségtípus, a szakirodalom szerint hajlamos arra, hogy a történeteket kiszínezze, a valóságtól elrugaszkodva, az objektív tájékoztatás elvét – hogy, politikailag korrekten fogalmazzak – felrúgva, a történteket máshogy mutatja be.

Ez a kiszínezés, alapvetően nem káros. Sőt, önálló műfajként, mint standup comedy él és virágzik nagyon régóta.

A probléma, viszont ott kezdődik, amikor valaki összetéveszti a szórakoztatást, és a valóságot, és úgy gondolja, hogy színház az egész világ.

Még egyszer mondom, a történet színezéssel nincs gondom, amíg ez nem beteges, és ha nem nyúlik túl egy határon. Amíg mindenki tudja, hogy ez csak poén, és nem teljes, hiteles valóságként állítja be a mesélő.

Hazudozássá akkor válik, amikor a mesélő is elhiszi a saját meséjét, és igyekszik menteni a menthetetlent, további lódításokkal. Ez, még mindig belefér a nagyotmondás kategóriába.

Viszont, a helyzet akkor kezd veszélyessé és morálisan károssá válni, amikor a mesélő, kilépve a saját szerepéből elköveti a valóság-hamisítást, és álomvilághoz mindenféle bizonyítékokat igyekszik kreálni. Gyakran úgy, hogy adott esetben fel sem tűnik neki, hogy rajta kívül, mindenki látja, hogy ez mind-mind átlátszó, és homok alapra épített kacsalábon forgó libaól.

Ilyenkor gondolkodik az ember a miérteken, szeretné tudni, miért kell minden áron hazudni, és nem lehet elismerni, hogy az egész egy nagy lufi volt, bocs gyerekek. A történet színezésre magyarázat, a saját, szürke mindennapjaink feldobása, viszont az egyértelmű, és durva valóság hamisításra, nincs és nem is lehet magyarázat.

A lerosszabb, hogy ha túlmegy a dolog a fenti, morálisan elfogadható határon, csak nagyon véresen lehet kikeveredni az álomvilágból. Vagy bevallja az ember, hogy nincs hét mérföldes csizmája, vagy csak simán elkullog, és nem hallat többet magáról.

“A szangvinikus, és a hazudozó” bejegyzéshez 5 hozzászólás

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.