A szangvinikus személyiségtípus, a szakirodalom szerint hajlamos arra, hogy a történeteket kiszínezze, a valóságtól elrugaszkodva, az objektív tájékoztatás elvét – hogy, politikailag korrekten fogalmazzak – felrúgva, a történteket máshogy mutatja be.
Ez a kiszínezés, alapvetően nem káros. Sőt, önálló műfajként, mint standup comedy él és virágzik nagyon régóta.
A probléma, viszont ott kezdődik, amikor valaki összetéveszti a szórakoztatást, és a valóságot, és úgy gondolja, hogy színház az egész világ.
Még egyszer mondom, a történet színezéssel nincs gondom, amíg ez nem beteges, és ha nem nyúlik túl egy határon. Amíg mindenki tudja, hogy ez csak poén, és nem teljes, hiteles valóságként állítja be a mesélő.
Hazudozássá akkor válik, amikor a mesélő is elhiszi a saját meséjét, és igyekszik menteni a menthetetlent, további lódításokkal. Ez, még mindig belefér a nagyotmondás kategóriába.
Viszont, a helyzet akkor kezd veszélyessé és morálisan károssá válni, amikor a mesélő, kilépve a saját szerepéből elköveti a valóság-hamisítást, és álomvilághoz mindenféle bizonyítékokat igyekszik kreálni. Gyakran úgy, hogy adott esetben fel sem tűnik neki, hogy rajta kívül, mindenki látja, hogy ez mind-mind átlátszó, és homok alapra épített kacsalábon forgó libaól.
Ilyenkor gondolkodik az ember a miérteken, szeretné tudni, miért kell minden áron hazudni, és nem lehet elismerni, hogy az egész egy nagy lufi volt, bocs gyerekek. A történet színezésre magyarázat, a saját, szürke mindennapjaink feldobása, viszont az egyértelmű, és durva valóság hamisításra, nincs és nem is lehet magyarázat.
A lerosszabb, hogy ha túlmegy a dolog a fenti, morálisan elfogadható határon, csak nagyon véresen lehet kikeveredni az álomvilágból. Vagy bevallja az ember, hogy nincs hét mérföldes csizmája, vagy csak simán elkullog, és nem hallat többet magáról.
🙂