Véradás

Mindig is szerettem volna vért adni, engedve, a szokásos, morális, jajj de jó ember vagyok, segítsünk anonim módon másokon érzéseknek.

Ennek egy fontosabb oka, hogy az ember akit igazán apámnak tartok, (ha bár vér szerinti viszony sosem volt köztünk, mivel édesanyám, és a vérszerinti apám válása után, az első ember volt anyukám életében) gyakorolta ezt a perverziót, célom volt, hogy őt kövessem ebben, és most ezt is kihúzhatom a nagy TODO listámról.

Egyébként, biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, amikor csapoltattam magamból. Az elhatározás a budapesti autómentes napon kapcsán jött, ugyanis, szembe találkoztam egy Vöröskeresztes sátorral, így az eddigi kifogások, miszerint véradás mindig rosszkor és rossz helyen van, elillant.

Egy kb másfél órás folyamat volt az egész, ennyi volt a sátorba lépés és a sátorból kilépés közötti szintidő. Közben lezajlott a regisztrációs lap kitöltés, a vércsoport és hemoglobin vizsgálat, az orvosi vizsgálat, és maga a procedúra.

A vérvétel vége felé egy picit rosszul lettem, legalábbis elkezdtem szédülni, meg némi szorítást érzetem nyak tajon, így leállították a dolgot, de megvolt a szükséges 4,2 deci, bár ennél többet szerettem volna adni.

Megdöntötték a székem, kaptam a fejemre borogatást, meg egy dobozt a lábam alá. Amiket másfél perc múlva el is tüntettetem, mert inkább komikus volt, és különben is kurva jól voltam, nem értettem a para okát, viccelődtem, meg minden.

Akárhogy is, így esett az első véradásom, és ezzel áldoztam, a magam módjan Oláh Imre emlékének.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.