A megjelenő probléma

Eljött az ideje annak, hogy megtörténjen az első saját családállításom – és bár vannak körülöttem, akik ettől az egész műfajtól óvnak, sőt olyanok is, akik az egészben nem hisznek, engem továbbra is lenyűgöz, és nem foglalkozom velük. Nyilvánvaló volt, hogy igen, ez lesz a nap, amikor végre reflektorfénybe kerül a probléma amivel küzdök, és egyrészt mindenki és főleg magam előtt szembe kell néznem valamivel, ami még nem tudom hogy mi lesz, maximum sejtéseim vannak.

Már odafelé menet azon kattogtam, hogy kik lennének a szereplők ebben a születési családomat megjelenítő lélekbe pillantásban. De, azt hiszem, hogy akiket végül választottam, azokra jobban nem is állhatott volna a szerep. Hátborzongató volt látni az engem megjelenítő karaktert ahogyan Édesanyámmal szemben állt, ahogy ugyanabban a kéztartásban állt, amiben én ültem tőle néhány méterre, és ami rá az egész nap alatt nem volt jellemző.

Kiderült, hogy parentifikált vagyok. Sokan tudom örülnének, ha ez lenne a legnagyobb gondjuk, de ez kezdésnek pont elég. Egyébként, utólag megnézve az asztrológiai ábrámat, ez tök világosan látszik, de konkrétan a Regio Montanus az ábra megfelelő részén még ki is írja, hogy “Szeret szülői vagy gyermeki szerepet játszani (…) a gyökerek mindenáron való elszakításának kényszere”. Látszólag ellentmond a két meghatározás, pedig ugyanarról szól. Mivel nem tudok a szülői háztól elszakadni, ezért fizikálisan megteszem, és ezt a dolgot elnyomom magamban.

Így kellett szembesülnöm azzal a dologgal, hogy amíg lelki szinten, nem foglalom el a családban a gyerek helyét, és a szüleim nem állnak egymás mellett, én pedig ülök a lábuknál, a lélek számára ideális, energizáló helyen, addig továbbra is gondjaim lesznek a kapcsolataimban. Amíg a terápiás térben jelenlévő erőtérben én is felnőttként állok, szemben anyukámmal, mint egyenrangú fél, addig az életemben nem lesz helye senki másnak, és én sem találom meg a helyem.

Sajnos, az engem megjelenítő csoporttagot – akinek nem lehetek elég hálás – szépen megpróbálták az elengedéses mondatok. Ő szenvedett, hogy ez olyan kemény, mint egy szakítás, én tőlük pár méterre ülve, éreztem mindent, ami történik, és jöttek fel az élmények ezzel kapcsolatban. Már tudom miért éltem meg sok otthonról Pestre vonatozást, szinte a könnyeimmel küzdve. Mert tényleg olyan volt, mint egy távkapcsolatban az elválás hosszú időre.

A legrosszabb, hogy az ember hiába él fizikailag távol a családi háztól – idén lesz, hogy 10 éve leérettségiztem – az ember lelke simán ottmarad beszorulva, egy ilyen, egyedül nehezen feldolgozható helyzetben. Viszont, mivel ez a felismerés megtörtént, elkezdtük dolgozni ebben a lelki térben, átfognak menni ezek a változások a lelkemen, és tudom, hogy változni fognak ettől a dolgok bennem, és körülöttem is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.