Az év reklámja

Körbejárta a fél internetet a Volvo új reklámja Jean-Claude Van Damme-al, ami egyáltalán nem méltatlan az év reklámja címre. Gondolkodtam rajta, hogy mivel is sikerült elérni azt, hogy az ember újra és újra megnézze, nemtől és kortól függetlenül?
Hát nézzük!

A legtöbbek akiknek méltató bejegyzését olvastam a témában nem vallotta magát Van Damme fannak, de elismerően szólt a fiatalokat megszégyenítő teljesítményéről. Ahogy láttátok a kezdőképernyő önmagában erős alapállásból indul, csukott szemmel elkezd hozzánk beszélni főhősünk, közben lassan távolodunk, és világossá válik a szituáció, hogy itt bizony nem karosszékből beszél hozzánk, hanem elég extrém helyzetből. Majd bemutatja a tőle nem szokatlan spárgáját, miközben rájövünk arra is, hogy ezek az aljas járművek bizony tolatnak. Közben még egy kis naplemente, és hogy dolgozzon a Jimmy Jib is, megnézhetjük az egész helyzetet oldalról is, hogy lássuk, hogy ebben bizony semmi trükk sem volt.

Ez az egész így tényleg mestermű. Ha elkezdjük picit elemezgetni, hogy miért is van ilyen nagy hatása, mondjuk nézzük meg először hang nélkül. Így még mindig látványos marad, de már sokat vesztett az élvezeti értékéből. Enya legismertebb dala tényleg jó választás volt ehhez a produkcióhoz. Nem mellékesen bennehagytak egy kis menetzajt, ami egyenletesen duruzsol a kezdő képsorok alatt, ami az ének fejhangzásáig megfelelő aláfestés a meditatív hanglejtésben elmondott monológ alatt.

Nagy hatású az egésszel kapcsolatban, hogy nem tolakodik, hogy ez most egy Volvo reklám, oké, ott van az autókon a jelzés, de nem úszik be egy baszott nagy logó sem az elején, sem a végén. Ez a visszafogottság az ami miatt méltóságteljes az egész.

A készítők jól tudták, hogy kb 10 másodpercük van megnyerni az embereket, hogy végignézik-e egyáltalán. Az úttal kapcsolatos mozgások és a háttérből “véletlenül” elővillanó út kelti fel valójában a kíváncsiságot az emberben, hogy na jó, nézzük tovább, hátha történik valami érdekes. Ekkor adunk még nagyjából ennyi időt, és 23-25 másodperc között pedig már tudjuk, hogy ezt végig fogjuk nézni, mert itt valami igazi csoda történik, és mire észrevennék magunkat, már Enya énekel is és végünk van. Már azon gondolkodunk, hogy kinek is mutassuk meg először.

A párhuzamosokkal operálás, a végig hangoztatott mérnöki precizitást igyekszik alátámasztani, tulajdonképpen erre épül az egész reklám, és mivel a saját szemünkkel látjuk, kétség sem merül fel bennünk, hogy elhigyjük.

A férfi társaimban, amikor látjuk, hogy itt bizony tükrön állás van, és nem is akármilyen szörnyetegeken, akkor emelkedik a tesztoszteron szintünk, és kezdünk elégedetten bólogatni, hogy ez bizony férfimunka volt.
A hölgyeket pedig a sárm, a gépóriások csillogása, a naplemente színei és Enya hangja veszi meg.

Az egész annyira zseniálisan minimalista és visszafogott, ugyanakkor hajmeresztő, hogy az ember ahogy vége újranézi, és bugyog fel benne az, hogy ezt még egyszer látnom kell.

Érdekes figyelni a játékot a színekkel. A kamionok mintha színtelenek lennének teljesen beleolvadnak a naplementébe, és a környezetbe, a fekete karosszéria elemek, és a szélvédőn tükröződő kékség az ami ettől eltér, és csak a vége felé tudatosul, hogy ezek valójában aranyszínűek voltak.

Több helyen láttam vitákat arról, hogy tényleg vágás nélkül készült felvétel-e és hogy meglehet-e csinálni. Nekem például meggyőződésem, hogy fordítva lett fölvéve. De, a digitális animációk világban jóformán bármit meg lehet csinálni renderfarmokkal, az élményhez ez az apróság se nem tesz hozzá, se el nem vesz belőle.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.