A világzenéről őszintén. Változik az ízlésem, vagy csak öregszem?

Éveken át viccelődtem azzal, hogy számomra a világzene az, amivel a világból ki lehet kergetni.

Ma pedig van csomó olyan zenekar, aki magát a világzene közé sorolja, és hallgatom a számaikat. Azért, teljesen nem változott meg az ízlésem, itt is van olyan bőven, sőt elég sok, amit nem hallgatok meg, és ami a mai napig idegesít az első hangtól kezdve, viszont tavaly az Everness fesztiválon és annak kapcsán számtalan ilyen előadót találtam.

Például, akikre nagyon rákaptam az egyértelműen a Freedom Café, Estas Tonne, Jeszenszky István vagy éppen a Meszicsinka.

Egy másik furcsaság, hogy beleszerettem a hang drumba, mint zeneszerszámba. Ezen keresztül futottam bele például Hang Massive nevű formációba, akiknek a Once Again című számát napokig hallgattam, vagy Danny Cudd Timelessly Free nevű varázslatos albumába.

Az imént pedig egy szerencsés véletlen folytán csíptem el egy a Holddalanap című formáció vezetőjével készült interjút. Bár, tőlük az első számtól felállt a szőr a hátamon, így tovább is léptem egy több jóval kecsegtető Csodafiu-szarvas című számuk felé, ami be is váltotta a hozzá fűzött reményeimet.

Először azt hittem, hogy ez azért van, mert hogy a fiatalos lázadásomat letudtam már, és hogy az elektronikus zene mételyét magam mögött hagyva a klasszikus hangszeres zene felé fordultam, ami nem igaz, nem is lehet igaz. Lévén, hogy én is próbálgattam a szárnyaimat a zenében, 4 évig jártam szolfézsra, kipróbáltam magam csellóban, és a vadász kürtben is. A klasszikus zenét pedig mindig is szerettem, valahogy számomra a világzene mindig is zajnak tűnt, és tudnám sorolni az előadókat akiknek a zenéire még mindig úgy gondolok, hogy “na ezt nem”.

Ez alapján arra jutottam, hogy csak annyi történt, hogy az egyébként nagyon széles palettán mozgó világzenéből megtaláltam a számomra fogyasztható szeleteket, előadókat és stílusokat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.