Nos szóval tegnap este sikerült megnéznünk a Lecsó címet hordozó Pixar csoda mesét. Eredetileg hárman mentünk volna, majd úgy gondoltuk, hogy Timit is magunkkal csábítjuk 😉

Szerintem a Pixar egyre nagyobb animációs filmeket alkot, és jelen esetben a „látványos, animációs, jajj de poénos, jajj de édes” dolgokra rakódott egy mély morális mondanivaló is. Ezen kivül jól megformált személység rajzokat vonultattak fel, belső harcot vívtak a szereplők magukban, és persze ismét egy alternatív happyendet láthattunk. Ezért tenném a „mindenki számára kötelező” kategóriába.

A film végén Anton Ego monológja pedig zseniális. Elmondta többek közt, hogy kritizálni nagyon könnyű, mivel a kritikusnak semmilyen felelőssége nincs, amíg az alkotónak csak az van. Érdekes volt figyelni a személység változását a képkockák alatt.

Számomra a legérdekesebb az volt az egészben, hogy egy klasszikusnak mondható siker receptet követett fő hösünk Remy. Volt egy álma, hogy főszakács legyen. Mindezt annak ellenére, hogy ő csak egy mezei rágcsáló volt. És bármennyire is elérhetetlennek tűnt, harcolt érte. Megtanult olvasni, fellül emelkedett saját korlátain, és elérte amire vágyott.

Persze, nyilván hollywoodi fantazmagória, de a Lecsó (Ratatouille) mondanivalója szerintem megszívlelendő.