Mindig kész vagyok tanulni, annak azonban nem mindig örülök, ha tanítanak.
Nem tudom ismeritek-e azt az érzést, amikor bementek egy helyre, rendeltek egy kis szkepszissel, hogy vajon milyen lesz miután a tányérotokon gőzölög. Majd az első falat után elszégyelled magad, hogy hogyan is gondolhattad, hogy ez nem lesz jó.
Pontosan ez történt velünk, amikor a thai konyha rajongóiként betértünk a Szondi utcában tanyázó Monta’s Kitchenbe!
A belvárosban kalandozva és gasztronómiai kalandokat keresve a magamfajta urbánus lélek belefut ilyen jól felépített és hangzatos márkákba, mint a Zing Burger, amelyek árnyékában méltatlanul eltűnnek olyan remek csemegék, mint a címben említett Legenda Sörfőzde kocsi.
Ennek a kocsinak a különlegessége nem csak a kézműves söreikben van, hanem a burgereikben is, sőt ami legaljasabb, e kettőnek a párosításából izgalmas gasztronómiai kalandok születnek. Kevéssé ismert hely, dacára annak, hogy jó helyen van, a Zing mellett szokott állni a Gozsdu udvar Holló utcai kijáratánál van, a Kazinczy utca irányában. De találkozni velük számtalan gasztronómiai fesztiválon, mint például legutóbb a Belvárosi Gasztrosétányon is.
No, de a lényeg. Hogy milyen is a Legenda burger? Szar szóvicc lenne, hogy legendás, ezért le sem írtam.
A bucinál szokás kezdeni az áskálódást, és eddig két különböző bucival ettem náluk, mindkettő jól működött, friss volt, nem morzsálódott, ami azért komoly előny. A zsenialitás a húsban van valahol, aljas módon feltételezem, hogy sörben pácolják, vagy locsolják vele, mert az íze különleges, és nem tudtam másra gondolni. Nem túl elvakult következtetés, egy hogy sörfőzdénél ugye. A sajtjuk jól olvad, és harmonizál a hússal és a karamellizált hagymájuk is jó. Szóval, az egész rendben van.
Főleg, ha választok mellé egy meggysört is, ami a valódi oka annak, hogy elkezdtem oda járni, és hogy egyáltalán megkósoltam a hamburgerüket, és nem bántam meg, sőt azóta is fogyasztom, ha módom van rá.
Arról már korábban sokat nyilatkoztam, hogy a street food, mint jelenség igen közel áll hozzám, nyaralások alkalmával zömmel ilyen helyeket preferálok, a mindennapokban pedig szinte csak ilyen helyekre járok. Egy idő után viszont unalmassá válik a pizza, gyros/kebab váltogatás. Ilyenkor általában Arriba Taqueria valamelyik helyét látogattam meg, esetleg az El Rapidót, de mióta megnyílt ez az eldugott kis hely az Király utcában elég sokat járok hozzájuk.
Most egy kis mítosz rombolás következik. A rajongók szerint ez a hely a minőségi hamburger fogyasztók Mekkája, és egy fajta szent tehén, amiről csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni. Na, ezt fogom most figyelmen kívül hagyni! „Zing Burger” bővebben
Elég régóta szeretnék írni, vagyis inkább ömlengéssel átszőtt élménybeszámolót megosztani veletek, erről a mesés helyről.
A helyzet az, hogy a belvárosban, a Ciao Panino bezárása óta nem lehet normális, autentikus, vékony tésztás pizzát kapni szeletelve. Ennek a méltatlan és mindenképpen áldatlan állapotnak vetett véget augusztusban a Király utca legforgalmasabb részén a Gozsdu udvar bejáratával szemben megnyílt La Pizza di Mamma Sofia.
Az első időkben, amíg nem volt kint semmiféle tábla a bolton az ablakban tornyosuló Nutellás üvegek csábító látványáról lehetett a helyet könnyen megtalálni, már persze abban az esetben, ha nem volt orrunk, hogy kiszagoljuk, hogy honnét jönnek ezek a mennyei illatok. „La Pizza di Mamma Sofia – a belvárosi pizzakirálynő” bővebben
Szerintem, a 2 Spaghi sikerén felbuzdulva indult el a Pasta Manufaktura nevű kezdeményezés a Károly körút 11-ben, ahová az egyik tanítási nap vasárnapján tévedtünk be, mivel nyitott vagyok az új helyek felé, mint a gasztronómia iránt érdeklődő és lelkesedő blogger a többieket pedig könnyen meglehetett győzni.
A Gozsdu udvar mostanában meglehetősen felkapott lett, bár még mindig vannak, akik nem ismerik. De, szerintem többen, akik csak nem ismerik eléggé, mert ugye a Király utca felől indulva általában a GMK sarkáig szokás közlekedni, annál kijjebb minek is menni, ugye.
Nagy hiba így gondolkodni, mert így simán nem találkozik az ember az udvar szerintem egyik legnagyobb durranásával, a 2 Spaghi nevű kis olasz tésztaüzemmel. Igen, tésztaüzem, helyben készíti Matteo és Jacopo a tésztáit, amiből ebédidőben készítenek 2-3 félét kifőzve, azonnal fogyasztható, vagy elvihető formában. Békeidőben pedig bármit kifőznek a friss tésztáik közül. Péntek és szombat este pedig szendvicseket lehet tőlük beszerezni, hogy a buli után hazaténfergők se maradjanak minőségi olasz kaja nélkül.
Összességében egy zseniális hely, az elmúlt fél évben elég sok ismerősömet csábítottam el ide ebédelni, vagy vacsorázni, mert tényleg jó, és szerethető a hely, és a srácok is, akikkel a legkönnyebb angolul szót érteni, ha csak nem beszélsz olaszul.
Nem mellesleg, lehet náluk iszonyatosan finom Tiramisut kapni, ami miatt csak az adagméret miatt vérzik a szívem, mert legszívesebben az ember egyből kettőt-hármat megenne, de hát az meg nem illik…
Amin a legjobbakat szoktam derülni, az amikor a srácok hitvitát vívnak, és bizonyos kombinációkat nem hajlandóak elkészíteni, mert az úgy nem jó. Például raviolik egy részéhez nem adnak paradicsomszószt, csak olíva olajat, mert az úgy helyes és pont. Viszont minőségi alapanyagokból dolgoznak, az olajuk a paradicsom szószuk, és a boraik is rendben vannak.
Ezenkívül lehet náluk kapni a Chino nevű olasz üdítőt is, de én annak ellenére, hogy rajongok a csak külföldön kapható üdítőkért (pl. éveken át vadásztam Oranginát mindenhol, de mióta itthon is kapható, már annyira nem izgalmas) de nekem nem jön be. Viszont, a többi San Pellegrino üdítőt szeretem.
A galériát majd alkalomadtán frissíteni fogom új képekkel.
Az év elején nagy felhajtás mentén nyílt meg a Nyugati téren a Bite, aminek ugye az a célja, hogy megszokott, mondhatni unalmas péksüteményeket tuningolt fel, és adott fel borsos áron.
Meglepő dolog nyílt nem olyan régen a szomszédomban, azon a helyen, amelyet néhányan még Jolly Rogers néven ismertetek. Azóta volt ez már sokféle night club, ami most már legalább 2 éve nem üzemelt, de egy fiatal pár látott fantáziát a helyben, és úgy gondolták, hogy kialakítják benne Ciao Panino névre hallgató olasz gyorséttermüket, a Teréz körút 52-ben.
A koncepció érdekes, náluk van minden, ami sütőben, illetve grillen elkészíthető, sőt, még aljas módon a profilba nem illően palacsinta, saláták, de még gyümölcsleves is, viszont nincsenek főtt tészták. „Ciao Panino – kicsi Itália” bővebben
Sokak tollából olvastam mindenféle rosszat a 2011-es évjáratú orszag tortájaról, ezért úgy döntettem, hogy én is ráveszem magam erre a szakrális megöngyilkolásra, es megízlelnem.
A gazdasági és marketing háttérelemzését a magam részéről kihagynám, úgyis megtettek már mások előttem, de tagadhatatlan tény, hogy sok az a 450 forint ezért a szelet hogyishívjákért.
Szóval, kellően alacsony volt az elvárasom, és valójában semmi jóra nem számítottam, amikor beléptem az István cukrászdába. Amikor kértem a pultos hölgytől (aki mintha az egyik tulajdonos lett volna) ezt a csodát, némi lesajnálást véltem felfedezni az arcán, szóval nem indult jól az ismerkedés.
Ehhez képest, első ránézésre gusztusos dolognak tűnt, bár a barackon látszott, hogy nem tegnap lett rátéve erre a szeletnyi országimázsra. Ennek eredményeképpen szépen meg is festette a habot, és nincs mit szépíteni rajta, fonnyadt volt. Az első vékony csíkot metszettem belőle a villámmal, és már borsódzott a hátam, hogy vjah tényleg olyan rossz-e… Hm, nem is rémes. Na, most próbáljuk úgy, hogy kifolyatjuk és megkóstoljuk a lekvárt is… Így meg jobb.
Aztán, megízleltem az összetevőket külön-külön.
A baracklekvár szokásosan durván fejbevágóan édes, a hab visszafogottan semmilyen, a tortaalap szokatlan, mondhatni desszert idegen.
A köles aromája nem igazán tartozik a mindennap begyűjtendő ízek közé, számomra. Ami igazan elütött a többitől, az a kis darab csoki volt a tetején, amelyen barackunk szörfözött az alá hajlított habtengerben.
Az összhatás inkább jellegtelen és felejthető, mint rossz. Úgy gondolom, hogy a mindenképpen kipróbálandó kategória, hangsúlyozom, hogy egyszer. Ugyanis, miután kiindulópontba helyeztem a villát nem uralkodott el rajtam, a „de ennék még egy ilyet” érzés, sem a közeli sem a távoli jövőre nézve.
Ezen azért lehetett volna még dolgozni…
Tegnap este Becketts-ben ugrott be egy érdekes momentum, még a középiskolás éveimből.
Középsuli alatt volt egy kávézó ahová jártunk, suli előtt, után, közben, ritkán pedig helyette. Persze, akkoriban még csak forrócsokizas ment, legalábbis részemről. Köszönhetően annak, hogy anyukám arra nevelt, hogy a kávé fujj rossz és egészségtelen.
Viszont, néha az ember kezébe akadt az árlap, és a csúcsok csúcsa, az überálesz a listán, amin mindig morfondíroztam akkoriban, hogy vajon milyen is lehet, az az Irish coffee volt. Ír whiskey, kávé barna cukorral es tejszínnel… ínycsiklandozóan hangzott, amikor az árlapon nézegettük, és persze sosem probáltuk ki.
Nos, jó ideje szemeztem már a Nomád étel kínálatával, és gondolkodtam rajta, hogy kellene is valami jóságosat innét magamba emelni. Végülis, amikor az első éhségi ingerem megérkezett ma, úgy gondoltam mikor máskor rendelnék, mint ma.
Akkor ucc neki.
„Nomád ételfutár – elsőre” bővebben
Nos, majdnem így hívják azt a „csodás” Westendben fellelhető vendeglató egységnek nem nevezhető kaja adó placcot, ami számomra rászolgált a fenti gúnynévre. „Shit n’ eat” bővebben
A dolog valahol a már korábban emlegetett energia ital mániámnál indul. Igaz, ebből az utóbbi időkig igyekeztem is kigyógyulni, mert a Burn is maximum az íze miatt jó, a hatása gyenge, mint mindig is volt.
Olyat, mint gasztro, elég régen írtam, szóval jöjjön most egy ilyesmi 🙂
Valamikor novemberben nyitott a Westendben egy új hamburgeres, amire az utóbbi pár hónapban sikerült is kegyetlenül rákattanni. Sőt, jó szokásommá vált, hogy embereket viszek, küldök oda gyomor tartalmukat megtölteni. De mi is ez a hely?
Tegnap délben, egy egészen masszív este után rángatott el Scold ebédelni a Piliscsabai Kopár Csárdába. A mérsékelten másnapos, de főleg gyűrött gyomromnak nagyon jót tett, a vidéki levegő, nyugi és az étterem által kínált földi jók.
Az előbb olvastam FatMo írását London egyetlen három Michelin csillagos étterméről a Royal Hospital úti Gordon Ramsay étteremről, és a leírás alapján megjött a kedvem hozzá. Azt hiszem a nyári idény alatt nem, de valamikor ősszel meg kellene látogatni egy hosszú gasztronómiai hétvége keretében…
Nos, ma gondoltam egy merészet, és mivel a tegnap esti programom elhúzódott ma reggel 7-ig, ami datált számomra egy stabil dél utáni ébredést nem nagyon volt kedvem kommersz helyen ebédelni, ezért úgy döntöttem, hogy alkotok valami egyszerű, mégis fenséges csodát magamnak, így most ez fog következni.
Az ünnepek előtt egyik este ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy nekivágjak az Andrássy út, Jókai tér, és Liszt Ferenc tér által határolt ubranisztikai és gasztronómiai dzsungelnek, némi táplálék keresési célból.
A fejembe vettem, hogy megnézem mit tud az Andrássy úti Pizza Marzano, mivel szinte minden reggel és este előtte megyek el, de ég a pofám, hogy még nem voltam, ezért erőteljesen éhes állapotomban betértem, és megnéztem.
Nos, ha már minden ennyire karácsonyi hangulatban úszik, meg tűlevélben, akkor hadd adjak nektek egy kis karácsonyi menüt. Legalábbis én ezt főztem tegnap este, az egyik barátomnak, akivel rég találkoztunk, nekem pedig főzhetnékem volt. Így hát most következik a méltán híres – mondhatni World Famous – mézes-mustáros csirkém titkos receptje, karácsonyra 😉
