Révbe érni?

Sosem voltam kimondottan kalandos természetű, alapvetően a megfontolt dolgok híve vagyok. Talán önsorsrontás, talán szülő programozás ez, nem tudom eldönteni, viszont jól elvagyok a magam kis világában, és sosem voltak rám jellemzőek az igazi epikus kalandok.

Kapcsolatokban ez más, ott megjártam hegyeket és völgyeket, mély barlangokat, és kietlen pusztaságokat. De, mostanában úgy érzem rendeztem a dolgokat magamban, ez a folyománya is annak, hogy két éve járok katarzis terápiára, és bár sosem voltak mély drámáim, sikerült bizonyos sebeket felszaggatni, fedett dolgokra rálátni és családi kimondatlan titkokat kideríteni. Szóval, rendeződtek a dolgaim, helyre zökkentek elakadásaim, és úgy gondolom, hogy a helyemen vagyok minden tekintetben.

Olyan érzés ez, mint hajóval a kikötő felé közeledsz, beérsz a nyílt vízről, elsuhansz a hullámtörők, és a jelzőfények mellett, és békésen cammog a hajó a már ismerős, nyugodt, békésen fodrozódó vizeken, hátad mögött az eddig megtapasztalt viharokkal, amik megtépték a vitorlád, megropogtatták az árbócod, túl a hazug örvényeken, amik megpróbáltak elnyelni, de legalább eltéríteni.

De ez, már mind a múlté, már a révben vagy és azt érezed, hogy nem érhet itt már semmi baj. Már lényegében otthon vagyok. Valami ilyesmit érzek mostanában, az elmúlt két hónapban ezt tapasztaltam meg, és minden mozzanatában élvezem, és sosem éreztem magam ennyire szabadnak. Persze, így harminc évesen már ideje is volt.

Ezt a révet pedig úgy hívják, Laura.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.